Évek óta vártunk erre a nyaralásra. Valami mindig közbejött – munka, kötelezettségek, betegség a családban. Csak idén lett elég. Sok tervezés nélkül az utolsó pillanatban lefoglaltuk a repülőjegyeket, és elindultunk a tengerpartra. Az egyetlen bökkenő? A gépen a helyeink külön voltak. Nem bántam. Bírtuk a kétórás repülőutat, főleg, hogy végre indultunk.
De nem tudtam, hogy egy teljesen másfajta «kaland» vár rám.
Ki ült le?
Ahogy végigsétáltam a folyosón, észrevettem, ki ült le a férjem mellé. Egy fiatal lány, alig húsz éves, mini rövidnadrágban és szűk trikóban, piros ajkakkal és olyan arckifejezéssel, ami nem hagyott kétséget kizáróan teret. A hozzáállásából egyértelműen látszott, hogy a maga módján – flörtölve – szeretné élvezni a repülést.
Először nem sokat foglalkoztam vele. Bízom a férjemben. De ahogy a repülés folytatódott, világossá vált számomra, hogy ennek a fiatal hölgynek esze ágában sincs a földön maradni.
Élő flörtölés
Nevetett, pedig nem lett volna értelme. Nem vesztegette az időt – minden alkalommal közelebb hajolt, keze „véletlenül” az övébe ütközött. És akkor jött a tetőpont. Felemelte a lábait, és kecsesen a maga előtt lévő karfára helyezte őket. Közvetlenül a látóterébe. Mintha egy kifutón lenne.
Láttam, milyen kellemetlen ez neki. A tekintete menekülést keresett, de a nő egyértelműen azt hitte, győzött.
Ideje volt közbelépni.
Felálltam. Nyugodtan, érzelemmentesen közeledtem a sorukhoz. „Helyet cserélünk” – jelentettem be. A férjem megkönnyebbülten bólintott. A fiatal hölgy úgy nézett ki, mintha pofon vágták volna. Nem szólt semmit, csak hátrált.
Egyenesen a szemébe néztem, és mielőtt leültem volna, tisztán mondtam:
— „Köszönöm, hogy társaságot nyújtasz a férjemnek. De most itt vagyok.”
Abban a pillanatban leesett az uralkodó álarca.
A csend, ami mindent elmondott
A repülés további részében habszivacs csendben maradt. Többé nem nézett felénk. És ami a legfontosabb, abbahagyta a „szerepének eljátszását”. Megértette, hogy nem mindig kapjuk meg azt, amit erőszakkal vagy bájjal elveszünk.
Az utolsó tanulság
Nem kellett sikítanom vagy jelenetet rendeznem. Elég volt ahhoz, hogy világosan megmutassam, hol a határ, amit senki sem léphet át – és biztosan nem olyan, aki azt hiszi, hogy elveheti, ami nem az övé.
A nyaralás csodálatos volt. És ez az eset? Csak egy apró, bár sokatmondó pillanat, amit nem fogunk elfelejteni.
De egy dolgot biztosan tudok: ha egy kapcsolatról van szó, néha világossá kell tenni, hogy nem hagyod, hogy elvegyék. És nem kell egynél több döntő szót mondanod.
Отправить ответ