Szombat délelőtt volt, nyugodt és kissé borongós. A Vysočina kisváros utcái szinte üresek voltak, csak néhány idősebb ember álldogált a pékség előtt, és anyák tolták a babakocsikat a járdán. A „Hana boltja” nevű kis önkiszolgáló üzletben egy fiatal eladó, Michal, ült a kasszánál. Csak három hónapja dolgozott ott, de már névről ismerte a vásárlók többségét.
Tíz órakor megszólalt az ajtó csengője.
Michal felnézett… és megdermedt.
Egy idős férfi lépett be az üzletbe, talán nyolcvanéves lehetett, mezítláb, kigombolt ingben és… felnőtt pelenkában nadrág helyett. A fején gyűrött kalap volt, és a tekintete üveges – mintha nem is tudná, hol van. Mindenki elcsendesedett. Egy nő azonnal elvezette a gyerekét. Egy másik férfi undorral nézte az öreget.
Michal azonban nem nevetett. Valami összeszorult benne.
Az öreg lassan járkált a polcok között, de nem vett semmit. A tenyerét végighúzta a konzerveken és a tésztásdobozokon, mintha emlékezne valamire. Aztán, ugyanolyan csendben, mint ahogy jött, megfordult, és az ajtó felé indult.
Michal szó nélkül elhagyta a kasszát, megkérte a kolléganőjét, hogy helyettesítse egy pillanatra, és követte őt.
Néhány méterrel az öreg mögött ment, aki lassan botorkált a házak között. Nem a járdán haladt, inkább ösztönösen, mint egy kutya, aki hazafelé keres utat. Körülbelül tíz perc után letért egy elhagyatott ösvényre a régi kultúrház mögött. Michal habozott, de ment tovább.
Végül egy elhagyatott házhoz értek. Az ajtó résnyire nyitva volt, az ablakok betörve, a vakolat lehullott. Az öreg habozás nélkül besurrant.
Michal egy pillanatig állt, majd csendben követte.
Odabent hideg volt, csend és dohszag. A sarokban egy matrac feküdt, rajta egy kutya aludt – sovány, de nyugodt. A falnál egy rögtönzött asztal állt – egy deszka két régi ládán. Rajta fényképek – egy fekete-fehér esküvői kép, néhány gyermekfotó, egy régi képeslap 1964-ből.
Az öreg leült a matracra, és simogatni kezdte a kutyát.
Michal közelebb lépett.
— Jó napot, uram… Segíthetek valamiben? A nevem Michal. Az üzletből jövök.
Az öreg ránézett. Egy darabig hallgatott. Aztán halkan megszólalt:
— Nem akarok zavarni. Csak még egyszer látni akartam a régi házunkat. A feleségem… itt halt meg. A gyerekek már nincsenek itt. És én… itt maradtam. De ma reggel elfelejtettem, hol vagyok. Az üzlet emlékeztetett rá.
Michal érezte, hogy elpirul.
Ez az ember nem volt őrült. Csak eltévedt. Elfeledett.
Az otthona, amely valaha tele volt nevetéssel, romhalmazzá vált. És ő még mindig az emlékek közt élt, amelyek lassan elhalványultak – mint a fotók az asztalon.
Michal aznap nem tért haza üres kézzel.
Felhívta a szociális szolgálatot. Segített az öregnek eljutni egy otthonba, ahol gondoskodtak róla. Elintézte, hogy a kutyát menhelyre vigyék, majd örökbe fogadják. De legfőképp – rendszeresen látogatta őt.
És amikor megkérdezték tőle, miért tette, mindig azt felelte:
„Mert néha elég, ha túllátunk a furcsaságon… és meglátjuk az embert, aki csak arra vár, hogy valaki emlékezzen rá.”
Отправить ответ