Sosem gondoltam volna, hogy valaha ilyet fogok írni.
A fiam, Matyáš, még csak tizenöt éves. És most… apa lett.
Amikor elmondta, az ágy szélén ült, a lábát lóbálta, és nem tudott a szemembe nézni.
„Anya… el kell mondanom valamit. De ne haragudj.”
Akkor tudtam, hogy ez nem egy hétköznapi beszélgetés lesz.
A barátnője koraszülöttet hozott világra. Egy kislányt, alig két kilós, de igazi harcos.
Csakhogy közvetlenül a szülés után az anyja eltűnt. Magyarázat nélkül, papírok nélkül.
Csak a baba maradt… és Matyáš.
Az én fiam, aki egy héttel ezelőtt még a kémia házi feladatával sem boldogult.
Akinek a szobájában videojátékos poszterek vannak, és sosem emlékszik, hova tette a kulcsait.
És most?
Aláírta, hogy vállalja a gyermek gondozását.
Nélkülem. Félelem nélkül.
Csak azzal a tudattal, hogy ennek a gyermeknek szüksége van rá.
Aznap este úgy nézett rám, ahogy még soha.
„Ha senki nem akarja őt… én akarom,” mondta halkan.
És akkor megértettem.
Hogy bár még gyerek, a szívében már valaki új született.
Egy apa.
Отправить ответ