A régi városi temetőben csend uralkodott. A szél játszadozott a koszorúk szalagjaival, a nap lassan lebukott a horizont mögé. Aztán hirtelen a csendet egy kiáltás törte meg.
Egy kisfiú, alig tízéves, térdelt egy friss sírnál. Hangja kétségbeesetten visszhangzott a sírkövek között.
— Az anyukám él! Hallanak engem?! Ő nem halt meg! Élve temették el!
Az arra járók megálltak. Néhányan szomorúan ránéztek, majd továbbmentek, mások megpróbálták megnyugtatni. Azt hitték, sokkban van. Hiszen csak két napja temették el az anyját.
— Álmomban beszéltem vele! Azt mondta, senki sem hallja őt, lélegzik, de nem tud kiáltani!
Egy idős asszony kezét a szája elé tette. Egy öltönyös férfi értesítette a temető igazgatóságát. De a legtöbben csak hitetlenkedve rázták a fejüket. Egy gyerek úgysem érti, mi a halál…
Csak amikor megérkezett a rendőrség, változott meg az egész délután hangulata. A rendőrök kihallgatták a fiút, és bár hihetetlenül hangzott, egyikük ragaszkodott hozzá, hogy cselekedni kell – a lelkiismeret megnyugtatása végett.
Amikor felnyitották a sírt és a koporsót, az, amit bent találtak, mindent megváltoztatott.
Отправить ответ