Amikor a férjem elment egy fiatal nőhöz, a gyerekek mellé álltak. Évekig rám sem gondoltak. Csak a halála után derült ki, kire hagyta az egész vagyonát.

Csendben távozott. Nem volt veszekedés, sem magyarázat. Egy nap fogta a bőröndjét, és elment. Hozzá. Fiatal volt, ambiciózus, és képes volt úgy csodálni őt, ahogy én már régen nem. És a gyerekeink? Reméltem, hogy mellettem állnak majd. Hogy megértik, ki maradt velük, ki nevelte fel őket, ki állt mellettük a nehéz időkben.

Tévedtem.

Az apjuk mellé álltak. Hiszen ő egy tisztelt, sikeres, magabiztos férfi volt. És én? Csak egy nő, akit elhagyott. Évek teltek el. Nem jött levél, nem volt látogatás. Csak csend. És én lassan hozzászoktam.

Aztán jött a hír — meghalt. Búcsú nélkül. Sajnálat nélkül.

A gyerekek azonnal megjelentek a közjegyzőnél. Meg voltak győződve róla, hogy az örökség őket illeti. A villa, a tóparti nyaraló, a festménygyűjtemény, a külföldi bankszámlák. Hiszen az ő vére, az ő folytatásai voltak…

De amikor a közjegyző felbontotta a borítékot, és felolvasta a végrendeletet, megdermedtek. Mindent — az utolsó fillérig — a fiatal feleségére hagyott. Az ő mostohaanyjukra, akit alig ismertek.

Csak ekkor jutottam eszükbe.

Elkezdtek látogatni. Telefonáltak. Virágot hoztak. Mosolyogtak. De én tudom, ez nem szeretet. Ez érdek. Újra azt kérdezgetik, mim van. Célozgatnak a jövőre. A végrendeletre.

De egyikük sem sejti, mit készítettem el számukra.

Meg fogják tudni… a halálom után.