Anna Petrovna számára a temető volt az egyetlen hely, ahol még úgy érezte, hogy az életnek van értelme. Miután elvesztette egész családját, újra és újra eljött ide – mintha azokat látogatná, akiket már soha többé nem ölelhetett át. A fű, amely szülei sírjai körül nőtt, kegyetlen emlékeztetőnek tűnt a feledésre. Minden látogatás kis rituálévá vált: gyomlálás, a sírkő megtisztítása, friss virágok elhelyezése. Hangosan beszélt, meg volt győződve róla, hogy valaki még mindig hallja.
De egy nap ez a csendes rituálé olyan történetté változott, amelytől megfagyott a vér az ereiben.
A titokzatos idegen
Egy májusi reggelen történt. Anna a megszokott ösvényen sétált, amikor valami furcsát vett észre: szülei sírjánál már ott volt egy nő. Középkorú, óvatos mozdulatokkal húzta ki a gazt, elegyengette a földet – mintha a saját szeretteiről gondoskodna.
Anna megállt, és elrejtőzött egy öreg fa mögött. A szíve hevesen vert, kíváncsiság és nyugtalanság kavarogtak benne. Amikor az idegen befejezte, lehajolt a sírkövekhez, suttogott valamit, majd… megcsókolta a kőre halványodott fényképeket.
Anna megdermedt a döbbenettől.
A második megjelenés
Eltelt egy év. Újra tavasz lett, és Anna úgy döntött, felkészül: palántákat vett a piacon, festéket a kerítéshez és néhány szerszámot. Mégis furcsa sürgető érzés volt benne – mintha a sors hívná.
Ahogy közeledett a temetőhöz, messziről felismerte a jól ismert alakot. Ugyanaz a nő állt ismét a szülei sírjánál. Ezúttal Anna nem akart elrejtőzni. Határozott léptekkel közeledett hozzá.
— Elnézést… — mondta remegő hangon. — Miért gondoskodik ezekről a sírokról? Ők az én szüleim.
A nő hirtelen megfordult. A szemében könnyek csillogtak.
A megdöbbentő vallomás
— Ismertem őket — suttogta. — Sok évvel ezelőtt… megmentették az életemet.
Anna szóhoz sem jutott. Az idegen elmesélte a történetét: fiatal korában egyedül maradt, elhagyatva az utcán. Anna szülei fogadták be, etették meg, és segítettek neki talpra állni. Sosem feledte el a jóságukat, még ha az élet messzire is sodorta tőlük. Azóta minden évben eljött a sírjukhoz – mintha a saját elvesztett családjához jött volna.
Számára Anna szülei örök hálával tartoztak.
Összefonódott sorsok
Anna Petrovna arcán gördültek a könnyek. Sok év után először érezte, hogy a szülei nem merültek feledésbe. Ez a nő láthatatlan szállal kötődött a családjához – egy szállal, amelyről eddig semmit sem tudott.
Attól a naptól kezdve együtt kezdtek találkozni a sírnál. Két magányos lélek, mindegyik a maga veszteségével, vigaszt talált egymásban. Az egyik elvesztette szeretteit, a másik a bűntudat foglya volt. Így vált a temető – a csend és a fájdalom helye – váratlanul a remény forrásává.
Hátborzongató befejezés
Egy nap azonban Anna ismét elment – de a nő már nem volt ott. Hetek teltek el, de soha többé nem jelent meg. Csak friss virágok maradtak a síron, és mellettük egy üzenet:
„Köszönöm, hogy megengedted, hogy közel lehessek hozzájuk. Ha a sors újra összehoz minket, végre elmondom neked a titkot, amit évek óta őrzök.”
Anna reszketni kezdett. Milyen titkot rejtegetett ez a nő? Miért nem volt bátorsága elmondani?
És akkor megértette: a szülei múltja sokkal több történetet rejtett, mint amit valaha is elképzelt. És az igazság talán félelmetesebb volt, mint az a magány, amelyben eddig élt…
Отправить ответ