Néha a legfélelmetesebb felfedezések épp ott rejtőznek, ahol a legkevésbé számítunk rájuk. Napok óta furcsa zümmögést hallottam a fejem fölött, és meg voltam győződve arról, hogy csak egy egyszerű darázsfészekről van szó. Azt gondoltam, látok majd néhány rovart és néhány papírszerű sejtet. De amit a padláson találtam, mindent megváltoztatott.
Az első jelek
A zümmögés halkan kezdődött, mint a szél susogása a gerendák között. De minden este egyre hangosabb lett, mélyebb, mintha valami élő dolog lenne odafent. A szomszédok azt mondták: „Biztos csak egy darázsfészek, semmi komoly.”
Fogtam egy elemlámpát, és felmentem a lépcsőn a padlásra. Amint kinyitottam az ajtót, megcsapott a nehéz szag – nedves, fémes, fojtogató. A szívem hevesen vert, de úgy döntöttem, megnézem, mi az.
A felfedezés
A legtávolabbi sarokban, egy gerendáról lógott egy hatalmas, sötét tömeg. Első pillantásra úgy nézett ki, mint egy óriási fészek. De amikor ráirányítottam a fényt, éreztem, hogy megfagy a vérem.
A felület nem papírszerű volt, mint a darazsaknál. Inkább kiszáradt bőrre hasonlított – feszes és egyenetlen. Egyes részei simák és fényesek voltak, mások durvák és szőrösek, mint valamilyen szövet. És a legfélelmetesebb – lyukak voltak rajta. Nem kis sejtek, hanem nyitott, szabálytalan nyílások, mint légzőjáratok.
Abban a pillanatban valami megmozdult odabent.
A hang, amit sosem fogok elfelejteni
Először halk kaparászás volt, mintha karmok súrolnák a fát. Aztán jött egy hang, amitől megdermedt a lelkem – zümmögés, hörgés és nehéz légzés keveréke. Ez nem fészek volt. Ez élő volt.
A kezem remegett, az elemlámpa kilengett. Éreztem, hogy azonnal menekülnöm kell.
Pánik
Visszahúzódtam és a nyílás felé ugrottam. A bátyám, aki lent várt rám, látta az elsápadt arcomat. Csak egy szót tudtam kiáltani: „Fuss!”
Pár másodperc múlva már kint voltunk, becsuktuk mögöttünk az ajtót. De még az udvarból is hallottuk a tompa zümmögést, ami egyre erősödött. Mintha az egész ház remegett volna.
Megérkeztek a szakemberek
Azonnal hívtuk a rovarirtó szolgálatot. Amikor felmentek a padlásra, sokáig nem jöttek le. Amikor végre visszatértek, sápadtak voltak. Az egyikük csak annyit suttogott: „Ezek nem darazsak.”
Nem mondtak mást. Lezárták a bejáratot, és órákig dolgoztak odafent. Végül azt mondták, hogy „a problémát megoldották”. De az arcuk mást árult el – ők maguk is meg voltak rémülve attól, amit láttak.
Élet az eset után
Hetekig nem mentünk vissza a házba. És amikor végül visszatértünk, én soha többé nem mentem fel a padlásra. Az éjszakáimat rémálmok kísérték – szemek, amik a lyukak mögül figyelnek, hangok, amiket nem lehet megmagyarázni.
A szomszédok azt mondták, éjjel furcsa fényeket láttak kiszűrődni a tetőből, és a kutyák, macskák nem voltak hajlandók megközelíteni a házunkat.
A rémisztő vég
Hivatalosan azt mondták, hogy „a fertőzést megsemmisítették”. De nincsenek fényképek, nincsenek magyarázatok, nincsenek bizonyítékok. Csak csend.
És a padlásajtó még ma is zárva van. Én tudom, hogy amit ott láttam, az nem egy darázsfészek volt. Az valami más volt. Valami, aminek soha nem lett volna szabad léteznie.
Отправить ответ