A reggeli órák mindig a békét és a reményt jelentették számára. A halász, aki hozzászokott a tenger csendjéhez és ritmusához, ismerte a hullámok minden suttogását és a víz minden mozgását. De azon a napon a megszokott harmónia felborult. A nap alig emelkedett fel a horizont fölé, amikor a tekintete egy furcsa tárgyat ragadott meg, amely a köves parton hevert.
Először azt hitte, hogy egy konténer, rozsdás vas hulladék vagy egy elhagyott doboz. De minél közelebb ment, annál inkább egy megmagyarázhatatlan nehézséget érzett a mellkasában. Előtte ott hevert egy láda. Fém láda. Régi, rozsdás és sós vízben szétmállott, algákkal és kagylókkal borítva, mintha évtizedekig bolyongott volna a tenger hullámain, mielőtt éppen itt kötött volna ki.
Váratlan felfedezés
A halász megdermedt, megdöbbenve. Körülötte nem volt élő lélek. Csak a sirályok kiáltása és a tenger végtelen lélegzése volt a társasága. Hideg borzongás futott végig a hátán. Az első gondolat az volt—ne érintse meg, és azonnal hívja a rendőrséget. De az emberi természet kemény: a kíváncsiság gyakran legyőzi a félelmet.
A láda egy kis, rozsdás lakattal volt lezárva, de a fém már régóta megadta magát a nedvességnek. Elég volt egy mozdulat, és a lakat porrá zúzódott. A szíve úgy vert, mint még soha. Fáradsággal emelte fel a nehéz fedőt, amely szörnyű zajjal csikorgott, és a levegőt egy borzongató visszhang töltötte meg, mintha figyelmeztetés lett volna.
Sokkoló látvány
Benn nem azt találta, amitől a legjobban félt—emberi testet. De a láda nem volt üres. Az időtől megfeketedett vászonba csomagolt furcsa tárgyak hevertek. Egy régi bőrnaptár, vízzel átitatva, de még olvasható. Mellette—egy sötét kereszt láncon és egy kis fa doboz, amit a tengeri férgek szétmállasztottak.
A halász megdermedt, nem tudta, mit tegyen. A tekintete a naplóra esett. Óvatosan lapozott néhány törékeny oldalt, és halványan látta a szavakat. Egy másik időből származó tengerész írása volt, a szavak egy különös útról, egy átokról és egy utolsó figyelmeztetésről szóltak: „A ládát soha nem szabad kinyitni a szárazföldön.” A mondat fenyegetésként hangzott, mintha közvetlenül neki szólna.
A legenda életre kel
Eszébe jutottak a régi történetek, amelyeket a falusi öregek meséltek. Egy hajóról beszéltek, amely több mint egy évszázada eltűnt ezeken a vizeken. Egy hajó, amely nemcsak utasokat szállított, hanem egy „különleges rakományt”, amiről senkinek sem volt szabad tudnia. A sorsa titok maradt: egyetlen túlélő sem volt, sem nyom, sem maradványok.
Most pedig, a szeme előtt ott hevert a bizonyíték, mintha egy elfeledett legenda mélyéből emelték volna ki.
Sorsfordító döntés
A gondolatok cikáztak a fejében. Vajon hívja a hatóságokat? Elvigye a tárgyakat haza? Vagy visszarántja őket a tengerbe, mintha semmi sem történt volna? De a kezei már önállóan cselekedtek—felemelte a fa dobozt. Ekkor egy hideg szél fújt végig a parton, olyan erősen, hogy úgy tűnt, mintha a világ maga figyelmeztetné.
A doboz belsejében egy tárgy csillogott—egy fém amulett, ismeretlen szimbólumokkal borítva. A felülete zöld és kék fényben ragyogott, mintha a tenger mélységeit zárta volna magába. A halász ösztönösen elhúzta a kezét. A mellkasa összeszorult—úgy érezte, mintha valaki figyelné, pedig a part üres volt.
Titok vagy átok?
A ládát csattanással bezárta, és hátrált. A fejében kavargott minden, a gondolatok összefonódtak. Vajon a világnak tudnia kellene erről? Vagy a titoknak örökre a hullámok között kellene maradnia? A napló szavai visszhangoztak a fejében: „Aki megérinti az amulettet, az összeköti a sorsát a tengerrel.”
Ekkor egy szokatlanul magas hullám csapott a partra, és jeges vízzel öntötte le. A láda megmozdult, mintha vissza akarna térni a tengerbe. A halász rájött: az óceán nem fog könnyen lemondani erről a titokról.
A múlt visszhangja
A naplót nem vitte el. Az amulettet nem mert újra megérinteni. Minden ott hagyott, ahol találta. De miközben visszatért a csónakjához, nem tudott megszabadulni a gondolattól, hogy valaki láthatatlanul figyeli. A fejében folyamatosan visszhangzottak a szavak: „Aki kinyitja a ládát, felébreszti azt, ami évszázadok óta aludt.”
Azóta a tenger reggelei soha többé nem voltak ugyanazok. A hullámok zaja már nem hozott neki nyugalmat, a sirályok kiáltozása emlékeztette a parton hagyott titokra. De a legijesztőbb az volt, hogy már soha nem volt egyedül.
Отправить ответ