Minden egy ártatlan kirándulásnak indult.
Négy barát, egy régi lakóautó, és a vágy, hogy kiszabaduljanak a városból.
Nem volt pontos terv, sem foglalás – csak egy térkép, egy gitár, és a szabadság érzése, amit már régóta hiányoltak.
Petra, Ondřej, Katka és Michal – négyen, akik együtt nőttek fel. Elválaszthatatlanok voltak.
Megosztották egymással az első szerelmeket, csalódásokat, álmokat és félelmeket.
Most, évekkel később, úgy döntöttek, újra felélesztik a régi szikrát.
Elindultak a hegyekbe, egy elhagyatott falu felé, amelyről sok régi történet keringett.
„Pár romos ház, egy régi kápolna, gyönyörű kilátás – tökéletes kempinghely,” mondta Ondřej, miközben közeledtek.
De amit találtak, nem volt idilli.
A falu… különösen csendes volt.
Néhány ház ajtaja résnyire nyitva – mintha valaki épp csak elment volna.
De senki nem volt ott.
És akkor elkezdődött.
Egykori iskolában szálltak meg.
Régi padok, betört ablakok, a táblán krétával írt szó:
„NE GYERE VISSZA.”
Katka nevetett: „Olyan, mint egy régi horrorfilm.”
De az éjszaka hamar elvette a nevetésüket.
Léptek zaja hallatszott a folyosón. Halk hangok, amelyeket egyikük sem adott ki.
Reggelre Michal eltűnt.
Semmit nem hagyott maga után – csak a hátizsákját, amely még mindig a falnál állt.
Petra kiszaladt a kocsihoz – a gumik ki voltak szúrva.
Mobilhálózat? Semmi.
Csapdába estek.
A következő éjjel Petra sikoltozásra ébredt.
Katka eltűnt.
Csak néhány szétszaggatott naplólap maradt utána – olyan bejegyzések, amelyekben arról írt, hogy rémálmai vannak… már napokkal az indulás előtt.
Ondřej arról kezdett beszélni, hogy a falu nem üres.
Hogy valami ott van velük.
És talán ez az oka annak, hogy a hely nem szerepel a térképeken.
„Senki sem jöhetett volna ide,” suttogta.
„Az iskola… a kápolna… nem véletlenül vannak itt.”
Az utolsó éjszakát Ondřej és Petra a kápolnában töltötték.
Megpróbáltak aludni, de éjfélkor kinyílt az ajtó.
És ami ott állt a küszöbön… nem volt ember.
Reggelre a rendőrség csak az üres lakóautót találta meg.
Bent egy régi biológiakönyv feküdt, nyitva az emberi agyról szóló fejezetnél.
A sarokban valaki vörössel ezt írta:
„Az emlékek nem valódiak. De a fájdalom igen.”
Azt hitték, kaland lesz.
De amit felfedeztek, az egy történet vége volt – egy olyané, amit soha nem lett volna szabad újra megnyitni.
Egy rémálom, amely a múlt árnyékában született… és nem hajlandó újra álomba merülni.
Отправить ответ