Mindig ugyanúgy néznek rá.
Meglepődve. Elítélően. Csendes értetlenséggel.
Amikor belépünk egy étterembe, vagy kéz a kézben sétálunk az utcán, érzem a tekinteteket.
Hallom a suttogást.
De tudják mit?
Nem érdekel.
A feleségem nem egy címlapmodell.
Nem az a típus, akit divatmagazinokban mutogatnak.
Nem hord magas sarkút. A teste nem „tökéletes” az Instagram szerint.
Hangosan nevet – néha a legrosszabb pillanatokban.
Őszinte, néha kegyetlenül is.
És a szíve… nagyobb, mint ez az egész világ.
Amikor megismertem, éppen ez a valódiság fogott meg.
Egy olyan világban, ahol mindenki szerepet játszik, ő egyszerűen csak volt.
Őszintén. Önmagaként.
Nem kell, hogy mások megértsék őt. Nem kell, hogy csodálják.
Én tudom, miért szeretem. És ez elég.
Emlékszem egy estére, amikor nagyon rossz napom volt.
Csendben voltam, befelé fordulva. Nem akartam beszélni.
Ő csak odajött, leült mellém, a vállamra tette a kezét, és azt mondta:
„Nem kell jól lenned. Itt vagyok.”
És ez minden volt, amire akkor szükségem volt.
A feleségem az a hang, ami visszahoz, amikor kezdek elveszni.
A nyugalom a vihar közepén.
Az igazság egy hazugságokkal teli világban.
Igen, az emberek néznek.
Talán mert nem illik bele a „szépség” sablonjába.
Talán mert nem fél önmaga lenni.
Talán mert ők maguk sosem lennének erre képesek.
De én minden nap látom benne azt, amit mások nem:
egy nőt, aki mer igazat mondani,
egy embert, aki feltétel nélkül szeret,
és egy szívet, ami másokért dobog.
És ha ezerszer is kéne kimondanom – újra és újra, mindenki előtt – kimondanám:
Nem érdekel, mit gondolnak a feleségemről.
Én tudom, mit jelent számomra.
És ez sokkal több, mint amit a világ valaha is mondhatna.
Отправить ответ