Az intenzív osztályon különös csend uralkodott. Az a fajta csend, amely semmi jót nem ígér. A monitor monoton pittyegését csak néha törte meg egy-egy védőköpeny zizegése vagy a folyosóról beszűrődő léptek zaja. Az ablakon túl lassan beesteledett. A világ véget ért egy újabb napra. De ebben a szobában valakinek az egész világa ért véget.
Az ágynál a férje, Dávid ült. Fogta a nő kezét – azt a kezet, amelyből már régen eltűnt az a melegség, amit annyira szeretett. A szeme megtelt könnyekkel, de még nem engedte őket el. Tartotta magát. Miatta. Nem akarta, hogy az utolsó dolog, amit lát, az ő összetörése legyen.
Lehajolt hozzá, egészen közel az ajkaihoz, amelyek már alig mozdultak. És halkan súgta:
– Klára… elmehetsz. Meg fogok birkózni vele. Megbocsátok neked. És köszönöm… mindent.
Klára gyengén pislogott. Egy utolsó lélegzetvétel. Egy lassú kifújás.
Aztán… semmi.
A monitor folyamatos sípolásra váltott. A hangos jelzés jelezte a véget. A nővér belépett, ellenőrizte a pulzust, majd kikapcsolta a készülékeket. Valaki egy fehér kendőt helyezett a nő arcára.
Dávid ott maradt. Nézte a kezét, amit még mindig fogott.
És akkor… eljött.
A bűntudat. Éles, mint egy szög a szívbe. Eszébe jutottak az utolsó hetek. Az, amit soha nem mondott el neki. Amit titkolt – hogy egyszer elment, hogy magában tartotta a dühöt és a szomorúságot, amit soha nem tudott kimondani. És most elengedte őt. Megbocsátott neki valamit, amiért talán soha nem is kellett volna bocsánatot kérnie.
„Mi van, ha arra várt, hogy azt mondjam: Ne menj el? Harcolj még. Maradj velem.”
Zokogva vette a levegőt. Végre megindultak a könnyek. Letérdelt az ágy mellé, fejét az ölébe hajtotta, mintha a csendjében kereshette volna a bocsánatot.
– Nem! Azt kellett volna mondanom, hogy szükségem van rá! Hogy nem tudok nélküle élni! Nem azt, hogy meg fogom oldani…
De már késő volt. Nem hallotta. Vagy talán hallotta – és épp ezért ment el.
Aznap este Dávid valami szörnyűre jött rá:
Néha a legszelídebb, legőszintébb szavak is engedélyként hangzanak az elmenetelhez. És amikor az, akit szeretsz, még az utolsó reményszálba kapaszkodik… talán arra vár, hogy a legmélyebb szereteteddel kérd: maradjon még egy kicsit.
És ezzel a felismeréssel kell együtt élnie.
Örökre.
Отправить ответ