Amikor Dániel több mint húsz év után leszállt a buszról Felsőréten, szinte semmit sem ismert fel — és mégis mindent. A régi kút még mindig ott állt a kereszt mellett, de már rég nem működött. Az iskola, ahol valaha krétával rajzolt a táblára, be volt zárva. Az ablakokat lepecsételték. Az utcák… csendesek voltak. Nem természetesen csendesek. Gyanúsan csendesek.
A helyi kocsma előtt három öreg ült. Csendben kortyolgatták a sörüket, de amikor Dániel közelebb ért, mindannyian felálltak és szó nélkül elmentek.
Dániel kezdte megkérdőjelezni, vajon hibát követett-e el. De muszáj volt visszatérnie. Valami visszahúzta — talán a bűntudat, talán a kíváncsiság. Vagy a vágy, hogy megértse az igazságot.
A ház előtt játszó gyerekek először csak figyelték őt. De amikor elhaladt mellettük, az egyik hirtelen felkapott egy követ, és hozzávágta. Aztán a másik is.
— Tűnj el innen! — sziszegte az egyik kislány. — Nem akarunk téged itt látni!
Dániel megállt. Miért? Miért ez a gyűlölet?
Visszafordult, és elindult a nagyszülei háza felé. Az ajtó ugyanúgy nyikorgott, mint régen, de a lábtörlő alá rejtett kulcs már nem volt ott. Viszont észrevette, hogy valaki krétával írt egy szót az ajtóra:
„Gyilkos.”
Ekkor emlékezett vissza. Arra az utolsó éjszakára. A sikolyokra. A zúzódásokra. Arra, amit senkinek sem lett volna szabad megtudnia.
De a faluban emlékeztek. És soha nem bocsátottak meg neki.
Отправить ответ