Észak mély hegyeiben, ahol a tél sosem múlik el teljesen, és a hó még tavaszig a fákon marad, élt egy farkasanya, akinek szőre olyan fehér volt, mint a friss porhó. A hegy alatti falu lakói az erdő szellemének nevezték őt. Soha senki nem látta közelről – csak egy suhanó árnyat a fák között, egy neszt a hóban, egy halk zörejt a háta mögött.
De ez a farkas nem csupán legenda volt. Ő anya volt.
Egy szikla alatti rejtett odúban négy apró kölyköt hozott világra – vakokat, törékenyeket, teljesen az ő védelmére szorulókat. Éjjelente vadászott, élelmet hozott, és testével melegítette őket. Bátor volt. És egyedül.
Egészen addig a napig.
Egy fagyos reggelen tompa moraj hallatszott a hegyekben. Senki sem tudta miért – talán kisebb földcsuszamlás volt, vagy hang a föld mélyéből. De erős volt. Olyan erős, hogy a kövek meglazultak, és a hegyoldal egy része közvetlenül a farkas odújára omlott.
Amikor visszatért a vadászatból, az odúnak már nem volt bejárata. Csak csend. És hó. Eszeveszetten kezdett ásni. Karmaival a jeget kaparta, mancsaival földet túrt, jeges gyökereket tépett ki. Megsérült, de nem állt meg. A kölykei odabent voltak.
És ekkor látta meg őt az öregember.
Josefnek hívták. Egyedül élt egy faházban a hegy lábánál. Régen erdész volt. Jobban ismerte az erdőt, mint bárki más. Amikor meghallotta a robajt, elindult felfelé. És ott, a hó és a föld romjai között, valami hihetetlent látott: egy farkast, amely nem támadott – hanem a szemével könyörgött.
„Mintha szavak nélkül szólt volna hozzám” – mondta később.
Josef nem habozott. Hozott egy lapátot, egy vasrudat, és ásni kezdett. A farkas mellette állt. Nem menekült el. Gyorsan lélegzett, de nyugodtan. Tudta, hogy ez az ember nem ártani jött.
Órák kemény munkája után meghallották az első hangot – egy halk nyüszítést. Aztán még egyet. Josef benyúlt, és óvatosan kihúzott két átfagyott, de élő kölyköt. A harmadik sajnos nem élte túl, a negyedik súlyosan megsérült.
A farkas nem lökte el. Nem harapott. Csak odahajolt hozzájuk, megnyalta a szájukat – és úgy nézett Josef szemébe, ahogyan azt emberi szavakkal leírni nem lehet.
Az öreg segítségének köszönhetően túléltek. Nemcsak ő, hanem a vére is.
Azóta úgy tartják, hogy minden évben télen a farkas megjelenik Josef kunyhójánál. Nem jön közel, nem próbál bejutni. Csak csendben ül az árnyékos fák között, és figyel.
És amikor Josef örökre eltűnt a kunyhóból, a farkasok több éjszakán át az ég felé vonyítottak. Mintha köszönetet mondtak volna. Vagy búcsúztak.
Mert ott, ahol az emberek kemények és az állatok óvatosak, egy barátság született, amely túllépett a nyelven, a fajtán és a félelmen. Egy ember barátsága, aki megértette a csendet, és egy farkasanyáé, aki az utolsó leheletéig küzdött.
Отправить ответ