Azt hittem, hogy egy darázsfészket találtam… de nem.

Azt a napot soha nem fogom elfelejteni.

Hűvös, borús délután volt, szombat, november eleje. A szél halkan sírdogált a fák lombjai között, és a házat különös csend járta át. Mark, a nyolcéves fiam, eszébe jutott egy régi játékos doboz, amit évekkel ezelőtt felvittünk a padlásra. Megkérdezte, hogy felmehet-e érte egyedül. Nem láttam benne problémát.

Felmászott a lehajtható létrán, és eltűnt a padlás félhomályában. Én lent maradtam, a számítógépen dolgoztam, amikor egyszer csak halk sírás ütötte meg a fülem. Először tompa volt, alig hallható. Aztán… jöttek a zokogások.

Felszaladtam. Mark a padlás sarkában kuporgott, falfehér arccal. Reszketett, térdeit átfogta a karjaival. Egy sötét sarokba bámult a mennyezeten, ahová az egyetlen izzó halvány fénye már nem ért el.

– Apa… valami mozog ott… – suttogta.

Letérdeltem mellé, átöleltem, próbáltam megnyugtatni. De amikor odanéztem, ahová ő rémülten bámult, valamit én is megláttam.

Mozgást.

A gerendák között valami sötét hullámzott az árnyékban. Nem volt egér, sem denevér. Először darázsfészekre gondoltam – láttam már ilyet. Sötét, nehéz, kosárra emlékeztető, fejjel lefelé lógott a gerendáról. De ez… ez másként mozgott. Mintha ritmusa lett volna. Mintha lélegzett volna.

Visszatartottam a lélegzetem.

Az a „valami” hangtalanul lógott a sarokban. Organikus volt, egyfajta test, homályos és határozatlan a gyenge fényben. Mégis éreztem, hogy érzékel minket. Nem láttam szemeket – de tudtam, hogy figyel minket.

A levegő megnehezült, mintha víz töltötte volna meg a szobát. Mark még szorosabban hozzám simult.

– Menjünk – suttogtam. Lassan. Óvatosan.

Lerohantunk a létrán, és becsuktuk a padlásajtót. Ziháltam, a kezem remegett. Az egész testem tiltakozott a józan ész ellen – azt súgta: ott van valami.

Később visszamentem, zseblámpával és egy hosszú fémcsővel felfegyverkezve. A sarkokba világítottam – de már semmi nem volt ott. Sem fészek. Sem árnyék. Csak az az édeskés, különös illat, amit korábban soha nem éreztem.

Mark azóta nem akar felmenni az emeletre. Égve hagyja a lámpát éjszakára. És én? Minden éjjel, amikor ágyban fekszem, hallom, ahogy valami lassan mászik a padló fölött, a fejem felett.

Soha nem hangos. Csak halk kaparás. Légzés.

És néha… suttogás.

Mintha valami arra várna, hogy hibázzak.