Északon, a mély hegyek között, ahol a tél soha nem múlik el teljesen, és a hó egészen tavaszig a fákon marad, élt egy nőstény farkas. Bundája olyan fehér volt, mint a frissen hullott hó. A hegy alatti falu lakói az erdő szellemének hívták. Senki sem látta őt közelről – csak egy árnyék volt a fák között, egy suhanás a hóban, egy nesz a háttérben.
De ez a farkas nem csak legenda volt. Ő anya volt.
Egy szikla alatti eldugott odúban négy kicsi farkaskölyköt hozott világra – vakok voltak, törékenyek, és teljesen anyjuk védelmére szorultak. Éjszakánként vadászott, ennivalót hozott nekik, és testével melegítette őket. Bátor volt. És egyedül.
Egészen addig a napig.
Egy fagyos reggelen tompa morajlás hallatszott a hegyekben. Senki sem tudta, miért – talán egy kisebb földcsuszamlás, talán valami hang a mélyből. De erős volt. Olyan erős, hogy a kövek meglazultak, és a hegyoldal egy része közvetlenül a farkas odújára omlott.
Amikor visszatért a vadászatból, az odúnak már nem volt bejárata. Csak csend volt. És hó. Őrültként kezdett ásni. Karmaival a jégbe, mancsaival a földbe, tépte a fagyott gyökereket. Sérült volt, de nem hagyta abba. A kölykei odabent voltak.
És éppen ekkor látta meg őt egy öregember.
A neve József volt, és egyedül élt egy faházban a hegy lábánál. Régen erdész volt. Jobban ismerte az erdőt, mint bárki más. Amikor meghallotta a robajt, elindult felfelé. Ott, a hó és a föld maradványai között meglátta a hihetetlent: egy farkast, aki nem támadott – hanem a szemével könyörgött.
„Olyan volt, mintha szavak nélkül szólított volna meg engem” – mondta később.
József nem habozott. Hozott egy lapátot, egy vasrudat, és ásni kezdett. A farkas mellette állt. Nem menekült el. Gyorsan lélegzett, de nyugodtan. Tudta, hogy ez az ember nem ártani jött.
Órákig tartó munka után végre hangot hallottak – halk nyüszítést. Aztán még egyet. József benyúlt, és óvatosan kiemelt két átfagyott farkaskölyköt – még éltek. A harmadik sajnos elpusztult, a negyedik súlyosan megsérült.
A farkas nem taszította el őt. Nem harcolt. Csak lehajolt hozzájuk, megnyalta a szájukat – és Józsefre nézett egy olyan tekintettel, amit emberi szóval nem lehet leírni.
Az öregember segítségének köszönhetően túléltek. Nem csak ő, hanem a vére is.
Azóta azt mondják, hogy minden évben télen a farkas megjelenik a kunyhó közelében. Nem jön közel, nem próbál bejutni. Csak csendben ül a fák árnyékában, és figyel.
És amikor József egyszer végleg eltűnt a kunyhóból, a farkasok több éjszakán át az ég felé vonyítottak. Mintha köszönetet mondtak volna. Vagy búcsúztak volna.
Mert ott, abban a hegyvidékben, ahol az emberek kemények, az állatok pedig óvatosak, olyan barátság született, ami túlmutatott a nyelven, a fajon és a félelmen. Egy ember és egy anyafarkas barátsága – aki az utolsó leheletéig harcolt.
Отправить ответ