Csendes őszi nap volt. A falu szélén lévő templomban tartották az idős Hana asszony temetését. Sokan csak távolról ismerték – egy kis kunyhóban lakott az erdő szélén, kerülte az embereket, de soha nem ártott senkinek. Csendben halt meg, ahogy élt is.
De amikor elhozták a koporsóját, olyasmi történt, amire senki sem számított.
Az erdőből kilépett egy farkas. Nagy volt, szürke, nyugodt szemekkel. Lassan áthaladt a sírkövek között, és habozás nélkül letelepedett a koporsó mellé. Lefeküdt, fejét elülső mancsaira hajtotta… és ott maradt. Órákon át, egyetlen mozdulat nélkül. Nem morgott. Nem tűnt veszélyesnek. Csak… gyászolt.
Az emberek először megdöbbentek, aztán csendes csodálattal figyeltek. Senki sem értette, mit keres egy vadállat egy ember temetésén.
Aztán az egyik gyászoló között megjelent egy idős szomszéd, és mesélni kezdett – ekkor kezdett napvilágra kerülni az igazság.
Állítólag évekkel ezelőtt Hana talált egy sebesült farkaskölyköt az erdőben. Elrejtette, gondoskodott róla, ápolta. Soha nem mondta el senkinek. És amikor megerősödött, visszaengedte a vadonba. De a farkas soha nem felejtette el.
Ez a farkas… éppen ő volt.
Nem állatként jött. Úgy jött, mint valaki, aki elvesztette az egyetlen barátját. És az emberek megértették: a kapcsolatok nem csak emberek között születnek. Néha a legerősebb kötelékek azok, amelyeket szavakkal nem lehet megmagyarázni.
Отправить ответ