Ez egyike volt azoknak a fullasztó, forró napoknak, amikor a levegő mozdulatlan, és minden egyes lélegzetvétel nehézséget okoz. A nap kegyetlenül tűzött, az aszfalt megolvadt a lábam alatt, és csak arra vágytam, hogy hazamenjek, becsukjam az ablakokat, és bekapcsoljam a légkondicionálót. De előtte úgy döntöttem, megállok a szupermarketnél vacsorára valamiért.
Ahogy a parkolón sétáltam keresztül, kezemmel árnyékolva a szememet az erős napsütéstől, a szemem sarkából észrevettem valamit. Megfordultam — és megdermedtem.
Egy zárt autóban, közvetlen napfény alatt, egy német juhászkutya ült. Se nyitott ablak, se friss levegő. A kutya láthatóan kimerült volt, kilógó nyelvvel, üveges tekintettel, nehezen lélegezve. Nem ugatott, nem mozdult. Csak ült ott, alig élve. Tudtam, hogy nincs sok ideje. Ha kint 30 fok van, a zárt autóban akár 50 fok is lehet. Ez nem egyszerű gondatlanság volt — ez lassú halál.
A szélvédőn egy cetli volt telefonszámmal. Azonnal felhívtam. Egy férfi vette fel.
Próbáltam nyugodt maradni:
— „A kutyája az autóban van, nagyon rosszul van. Kérem, jöjjön vissza azonnal!”
A másik oldalon hideg, közömbös hang:
— „Hagytam neki vizet. Ne aggódjon, nem a maga dolga.”
Ismét belenéztem az autóba — igen, volt víz. De egy lezárt palackban. Az ülésen hevert. Mondják meg, kérem, hogyan tud egy kutya inni egy lezárt palackból?
Felforrt a vérem. A szívem hevesen vert. Rájöttem, hogy a férfi nem szándékozik visszajönni. A kutya pedig nem várhatott.
Nem volt idő gondolkodni. Megláttam egy követ a földön — felkaptam, és teljes erőmből az oldalsó ablaknak vágtam.
Első ütés — semmi. Második — megrepedt. Harmadik — betört. Megszólalt a riasztó, az emberek odanéztek, néhányan elkezdtek videózni. Nem érdekelt.
Kinyitottam az ajtót, és kihúztam a kutyát. Összerogyott a földön, zihálva. A nálam lévő vízzel leöntöttem, benedvesítettem a fejét, mancsait, hasát. Nem tudom, mennyi idő telt el. Azt a pillantást — még mindig látom magam előtt.
Néhány perc múlva megérkezett a gazda.
Nem ment a kutyához. Nem kérdezte, jól van-e. Csak odajött hozzám, dühösen, kiabálva:
— „Mit művel?! Betörte az ablakomat! Hívom a rendőrséget!”
— „Hívja csak,” válaszoltam nyugodtan. „És mondja el nekik, hogyan hagyta a kutyáját meghalni az autóban.”
A rendőrség gyorsan kiérkezett. Elmondtam mindent, megmutattam az üvegtől szerzett vágásokat a kezemen, és néhány szemtanú videóját is. A férfi perrel fenyegetőzött. De aztán minden megváltozott.
Az egyik rendőr megkérdezte:
— „Tudja igazolni, hogy az öné a kutya?”
A férfi zavarba jött:
— „Hát… egy barátomtól kaptam. Nincsenek most nálam a papírok…”
— „És chip? Állatorvosi útlevél? Valamilyen bizonyíték?”
Csend.
A másik rendőr hozzám fordult:
— „Szeretne feljelentést tenni állatkínzás miatt?”
Csak bólintottam.
A rendőrség értesítette az állatvédelmi hatóságot. A kutyát azonnal elvették. A férfi ellen jegyzőkönyv készült, és büntetőeljárás indult.
Be kellett mennem a rendőrségre, hogy tanúvallomást tegyek. Amikor hazamentem, csupa izzadság, kosz és karcolások borítottak. De csak egy dologra tudtam gondolni.
Másnap hívtak a menhelyről:
— „A kutya jobban van. Ha szeretné, meglátogathatja. Minden alkalommal, amikor valaki belép, felnéz — mintha magát keresné.”
Habozás nélkül mentem.
Egy hűvös kennelben feküdt, mellette egy tál víz. Amikor meglátott — felállt. Lassan. És odajött hozzám. Nem ugatott. Csak a lábamra hajtotta a fejét.
Nem terveztem kutyát örökbe fogadni. De az a pillantás mindent elmondott. Most éppen az örökbefogadási papírokat töltöm ki.
Lehet, hogy azon a napon nem változtattam meg a világot. De megmentettem egy életet. És talán az az élet mentette meg az enyémet.
Отправить ответ