Fjodorovna Sztyepanovna mindig is úgy érezte, hogy a sors neki nehezebb próbákat szánt, mint másoknak. A férje akkor hagyta el őket, amikor a fiuk mindössze öt éves volt – a kényelmet és egy gazdag nőt választott, a családi felelősséget pedig maga mögött hagyta. Attól a naptól kezdve csak egy cél lebegett a szeme előtt: becsületes és méltóságteljes férfit nevelni Ivanból, teljesen másmilyet, mint az apja volt. Hitte, hogy a szorgalom, az őszinteség és az igaz szerelem megvédik majd őt a kísértésektől.
Amikor Ivan először hozta haza Alekszejevnát, Sztyepanovna úgy érezte, mintha egy hatalmas súly esett volna le a válláról. A lány pontosan olyan volt, amilyennek mindig is elképzelte a menyét: kedves, szerény, őszinte, minden fennhéjázás nélkül. Az esküvő egyszerű volt, de tele örömmel és melegséggel. Évek óta először Sztyepanovna elhitte, hogy talán ők is megérdemlik a boldogságot: a fia komolyabbnak, felelősségteljesebbnek tűnt, mintha a szerelem teljesen átalakította volna.
De ez a boldogság nem tartott sokáig. Alekszejevna hirtelen megbetegedett, és napról napra egyre gyengébb lett. Ivan eleinte próbált segíteni, de hamarosan egyre ingerültebb lett, panaszkodott, és kerülte az otthont. Egy nap egyszerűen eltűnt. A telefonja ki volt kapcsolva, a ruháit elvitte, a lakás üres volt.
Sztyepanovna összetört, de nem volt szíve egyedül hagyni a fiatal nőt. Alekszejevna tehetetlenül feküdt, és szüksége volt valakire maga mellé. Az idős asszony az egyetlen támasza lett: kanállal etette, ágyneműt cserélt, hűtötte homlokát a lázban, éjjelente mellette virrasztott, és imádkozott, hogy megérjék a reggelt.
Az orvosok tehetetlenül vonták meg a vállukat: a gyógyuláshoz vezető út hosszú és nehéz lesz. De éppen ezekben a sötét hónapokban értette meg Sztyepanovna az igazságot – úgy szerette a menyét, mintha a saját lánya lenne. A fia árulása fájt, de az odaadás ehhez a törékeny lányhoz erőt adott neki, hogy kitartson.
Lassan, de biztosan, Alekszejevna kezdett felépülni. Először felállt, majd néhány lépést is tett. Az a nap, amikor mosolyogva tartotta kezében a csésze teát, amit az anyósa hozott neki, Sztyepanovna számára a remény napja volt.
De aztán eljött a pillanat, ami mindent összezúzott.
Egy napon, amikor Sztyepanovna teli szatyrokkal tért haza a piacról, bedugta a kulcsot a zárba. Az ajtó belülről volt bezárva. A szíve hevesen dobogott: „Lehetséges, hogy… Ivan visszatért?” Lenézett a kilincsre, majd belépett.
Amit látott, földbe gyökerezte a lábát. Megtántorodott.
Ivan ott volt. De nem volt egyedül. Mellette egy fiatal, erősen kisminkelt nő ült, körülötte drága üzletek táskái. Nevettek, bort ittak, a kanapén pedig Ivan régi ruhái hevertek szanaszét.
Sztyepanovna szóhoz sem jutott. Az évek fáradozása, könnyei és önfeláldozása egy pillanat alatt semmivé foszlottak. Ivan fel sem állt, hogy köszöntse őt. Hidegen csak annyit mondott:
– Úgy döntöttem, új életet kezdek. Alekszejevna már nem az én gondom. Hamarosan új családom lesz.
Ezek a szavak élesebben szúrtak, mint egy kés.
Ahogy az ismeretlen nőre nézett a fia mellett, Sztyepanovna csak ürességet érzett. Remegő hangon suttogta:
– Te többé nem vagy a fiam.
Attól a naptól kezdve az út világos volt. Sztyepanovna Alekszejevna mellett maradt, segített neki felépülni, és úgy szerette, mint egy lányt, akit a sors ajándékozott neki.
És Ivan? Örökre eltűnt. Évekkel később Sztyepanovna megtudta, hogy az a nő éppoly könnyedén hagyta el őt, mint ahogy ő annak idején otthagyta a beteg feleségét.
De akkorra már mindez nem számított. Mert ő megtalálta az igazi családját – azt, aki soha nem árulta el, azt, akit korábban csak „menyemnek” nevezett.
Отправить ответ