Vannak pillanatok, amelyek úgy vésődnek az emlékezetbe, mint az éles pengék, sebeket hagyva, amelyek sosem gyógyulnak be teljesen. Aznap egy egyszerű botot dobtam el – egy mozdulat, amit már számtalanszor megtettem korábban. Luna azonnal utána szaladt, tele örömmel és energiával, mint mindig. A teste élettel sugárzott, minden lépése ünnep volt. De ezúttal nem jött vissza. Ezúttal a szíve megállt. És vele együtt az enyém is összetört.
Ő nem volt „csak egy kutya”
Valaki azt mondaná, „csak egy állat” volt. De számomra Luna sokkal több volt. Ő volt az árnyékom – nem egy egyszerű, hanem az, amelyik csendben nyugalmat adott, és erőt a legviharosabb időkben. A legnehezebb éjszakákon, amikor a magány elviselhetetlenné vált, az ő egyenletes lélegzése emlékeztetett arra, hogy sosem vagyok teljesen egyedül. A legnagyobb viharok alatt, amikor a mennydörgés megremegtette a falakat, ő nyugodt maradt – mintha puszta jelenléte megállította volna a körülöttem tomboló káoszt.
Ő volt az élő menedékem, a kis vad csodám. Semmit nem kért, csak szeretetet – és cserébe mindent adott: hűséget, örömöt, erőt – olyan odaadást, amire az emberek ritkán képesek.
Az üresség, ami kőként nyom
Most a póráz ugyanazon a helyen lóg, mozdulatlanul, mint egy be nem gyógyult seb. A ház minden sarka nagyobbnak, hidegebbnek, üresebbnek tűnik. Nincs többé boldog futás az ajtóhoz, amikor hazaérek, se azok a fényben ragyogó szemek, amelyek miatt úgy éreztem, én vagyok az egész világa.
A csend fülsiketítővé vált. Furcsa, mennyire érezzük valaki jelenlétét éppen akkor, amikor már nincs többé.
A lecke, amit Luna hagyott nekem
A veszteség elviselhetetlen, de Luna egy felbecsülhetetlen értékű leckét hagyott rám: élj a jelen pillanatban. Számára minden botdobás, minden futás, minden simogatás ajándék volt. Nem létezett se tegnap, se holnap – csak ez a pillanat, tökéletes és megismételhetetlen.
És most, miközben az emlékekkel próbálom betölteni az űrt, rájövök, hogy a szeretete soha nem távozott igazán. Bennem él, visszhangzik a szívem minden dobbanásában, követ minden lépésemben, amit nélküle kell megtennem.
Búcsú, ami sosem lesz végleges
„Nyugodj békében, Luna” – suttogom minden alkalommal, amikor a függő pórázt nézem. Nehéz elfogadni, hogy többé nem szalad felém, de tudom, hogy mégis létezik – másként: bennem, minden gondolatomban, minden lélegzetemben.
Mert Luna nem volt „csak egy kutya”. Ő volt a társam, a leghűségesebb barátom, az a részem, amely soha nem árult el.
És még ha az ő szíve meg is állt, az enyém tovább dobog – érte is.
Luna, örökké az én kincsem maradsz.
Отправить ответ