„Nem haltam meg… csak vártam rá“ – A történet, amely megváltoztatta a 7-es szoba csendjét 🕯️💔

Mindenki azt hitte, eljött az idő.
A hospice hátsó részében lévő 7-es szoba csendes volt. Túl csendes.
A gépek halk hangokat adtak ki, a lélegzet egyre gyengült…
De ő még mindig itt volt.

Az ápolók nem értették.
— Az utolsó erejéből tartja magát – mondta az egyik.
De a másik tudta, hogy ennél többről van szó:
— Nem… ő valakire vár.

És valóban.
A harmadik éjszakán, amikor kint lehullott az első hópehely, valaki belépett.
Ősz haj, bűnbánó tekintet, kezében egy régi könyv – amit valaha visszaígért.

A nő kinyitotta a szemét. Aznap először.
És elmosolyodott.

„Most már mehetek,“ suttogta.
Ő megfogta a kezét. És hallgatott.

Az az este nem a halálról szólt.
Hanem a várakozásról, a megbocsátásról…
És a mély békéről, amely csak a legvégén érkezett meg.