Petra és Tamás majdnem tíz évig voltak házasok. Minden egy esős estén változott meg, amikor Petra egy súlyos autóbaleset után tolószékbe kényszerült. Bár elvesztette a járás képességét, soha nem veszítette el a reményt, a kedvességet, az élet iránti szeretetet – és Tamás iránti érzéseit sem.
Eleinte azt hitte, hogy Tamás furcsa viselkedése csak a stressz miatt van. Aztán egy nap bevallotta: van valakije. Egy fiatal kolléganő a munkahelyéről. És gyermeket vár tőle.
„Gyereket akarok, Petra. Normális életet. Nem ezt…” – mondta érzelem nélkül.
Petra világa összeomlott. De nem könyörgött. Nem sírt. Csak csendben ránézett arra a férfira, akit valaha szeretett, és ennyit mondott:
„Rendben. Menj el. De soha ne feledd, hogy most veszítettél el egy olyan nőt, akit soha senki nem fog tudni pótolni.”
És ahelyett, hogy összetört volna, talpra állt.
Blogot indított. Megosztotta a történetét – a fájdalomról, de az erőről is. Írt az életről fogyatékkal, a megcsalásról, az önmagára találásról. A történetei vírusszerűen terjedtek. Rengetegen írtak neki, a média interjúkra hívta – nők ezrei számára lett inspiráció.
Közben Tamás szembesült a valósággal. Az „új élet” közel sem volt olyan tökéletes, mint amilyennek elképzelte. Folyamatos veszekedések, boldogtalanság, üresség. És amikor meglátta Petrát egy magazin címlapján – sugárzóan, erősen, megtörhetetlenül – akkor értette meg, mit veszített el.
Üzenetet küldött neki:
„Sajnálom. Hülye voltam. Hiányzol.”
A válasz rövid és egyértelmű volt:
„Nem, Tamás. Nem én hiányzom neked. Az a nő hiányzik, akit tönkretettél. De ő már nem létezik. És ez az új nő – ő már régen nem szorul rád.”
Отправить ответ