Amikor az első panaszok érkeztek a szomszédoktól, csak nevetett. „Márk csak más. Érzékenyebb.” Amikor az iskolából kizárták egy „incidens” miatt, tiltakozott: „Kiprovokálták! Ki tudja, mit mondtak neki?” Amikor a férje azt mondta, nem bírja tovább, hogy megfullad az álságos házban, egyedül maradt.
Aztán eljött a nap, amikor történt valami, amit már nem lehetett a szőnyeg alá söpörni. Valami, ami másokat is érintett. Valami, ami bekerült a hírekbe. És az egész falu suttogott róla.
„Ez az az anya. Aki nem látta. Vagy nem akarta látni.”
Éva megértette, hogy már nem szívesen látják. Nem mondta neki senki, hogy „menj el”. Nem. Elég volt a bolti eladó pillantása, a csend a mise után, az üres padok körülötte. Azok hűvös gesztusai, akik egykor átölelték.
Egy reggel bepakolt egy táskába. Nem magáért. Azért, mert tudta, hogy Márknak sosem lesz esélye, ha maradnak. És még ha mindenki azt is gondolta, hogy kudarcot vallott – ő tudta, hogy azt tette, amit minden anya tenne a kétségbeesésben: védte a fiát.
Éva nem volt rossz anya. Nem hanyagolta el, nem bántotta, nem fordított hátat neki. Épp ellenkezőleg – úgy szerette a fiát, hogy érte mindent feláldozott. Még az igazságot is.
Отправить ответ