Átlagos nap volt. Tamás, kimerülten egy hosszú értekezlet után, csendes utcán hajtott végig a város szélén. Az anyósülésen rezgett a telefon. Egy pillantás, egy érintés – semmi több.
Aztán… csönd.
Tamás elsápadt, remegő kézzel szállt ki az autóból. Az emberek kiszaladtak a házakból, valaki már mentőt hívott. Az idő megállt. Csak állt ott. Zihálva lélegzett.
„Mit tettem…?”
A kislány lélegzett. Élt. Elvitték a kórházba. Tamás ment utána – nem tehetett mást. Tudnia kellett, hogy rendben lesz.
Néhány órával később beengedték hozzá. A lány csendesen feküdt, homlokán kötés. Amikor meglátta Tamást, halványan elmosolyodott. Benyúlt a párna alá, és előhúzott valamit.
Egy ezüst medál. Egy kis angyalka. Kopott volt, de felismerhetetlen nem.
Tamás lélegzete elakadt. Ez ugyanaz a medál volt, amit gyerekként a húgának, Klárának adott. Klárának, aki több mint húsz éve nyomtalanul eltűnt.
„Anyától kaptam,” suttogta a kislány. „Azt mondta, a bátyjától kapta… mielőtt utoljára látta.”
Tamás térdei megrogytak.
Ez a gyermek… ez nem lehetett véletlen. Tudta.
Azon a napon nem egy tragédia kezdődött.
Hanem egy történet kibogozása – egy történeté, amelyet régen elfeledtek… vagy csak el akartak felejteni.
Отправить ответ