Egy átlagos őszi este volt. Lucie éppen kilépett a sarki kis pékségből, egyik kezében egy papírzacskó zsömlékkel, a másikban a telefonja. Hazafelé tartott, amikor megpillantott egy alakot, aki egy lámpaoszlopnak támaszkodott.
Egy idős férfi volt. Ráncos arc, zavart tekintet, enyhén gyűrött ruházat. Egy darabig körbenézett, majd tett néhány lépést a zebrához – és megállt, mintha elfelejtette volna, merre tart.
Lucie habozás nélkül odalépett hozzá.
Közelebb ment, és óvatosan megszólította:
„Jó estét, eltévedt?”
A férfi bólintott. Zavart volt, nem emlékezett a pontos címre, csak az utca nevére, ami Lucie-nek ismerősen csengett. Felajánlotta, hogy elkíséri őt, és az idős férfi halk mosollyal beleegyezett.
Együtt sétáltak néhány háztömböt, míg meg nem érkeztek egy kis bérházhoz. Az ajtónál egy középkorú nő várta őket – a férfi lánya. Könnyekkel a szemében köszönte meg Lucie-nek, mintha az egész világát mentette volna meg.
Lucie jó érzéssel ment haza, de nem foglalkozott vele tovább.
Egészen másnapig.
Reggel, amikor kilépett a lakásából, egy borítékot talált az ajtaja előtt. Sem név, sem magyarázat. Csak egy fénykép volt benne. Egy régi vidéki ház. És egy rövid üzenet:
„Jöjjön el. Itt az ideje, hogy megtudja, mit jelent az igazi hála.”
Egy kulcs is mellé volt csatolva. És egy cím.
Lucie végül elutazott oda. És amit ott talált, örökre megváltoztatta az életét.
Отправить ответ