Ez egy olyan hang volt, amit ma már szinte sehol sem hallani. Mégis, ha valahol – egy régi filmben, vagy egy poros antikvárium sarkában – újra megszólal, eláll a lélegzetünk. Kicsi, mechanikus, szinte észrevétlen. Mégis, benne volt a gyerekkorunk, a kamaszéveink, egy korszak, amely már elmúlt.
Ez a hang nem volt hangos. Talán csak egy kattanás volt, vagy a szalag sercenése, talán egy halk „klik”, ami jelezte, hogy valami elindult. De azoknak, akik átélték, ez több volt, mint egy technikai részlet. Ez volt a kezdet. A jel. Egy pillanat elindulása.
Emlékszel? A kazetta betétele a videólejátszóba, és az a varázslatos pillanat, amikor a készülék elnyelte – és a világ egy percre megállt. Vagy a walkman kattanása, mielőtt elindult a szalag. És az a zümmögés, amikor a régi fényképezőgép tekerőjét forgattad, hogy továbbhaladj a következő képkockára. Mindegyik hang egyedi volt – mégis mindannyiunknak ismerős.
A mai generáció csak koppint az érintőképernyőn, és egy pillanat alatt kész van minden. Nincs várakozás. Nincs csipogás. Nincs „katt”. Csak csend és a kijelző fénye. Hatékony? Talán. De hol van az a pillanat öröme, amikor megszólal az ismerős hang, és tudod: most valami történik?
A múlt hangja nem csupán technikai emlék. Az érzelem.
Ez az írógép billentyűinek kopogása a vasárnapi csendben. A tű sercegése a bakelitlemezen, mielőtt megszólal az első dal. Az a „katt”, amikor a joysticket bedugtad a nyolcbites számítógépbe. Minden hang magában hordoz egy darabot a történetünkből. Aki hallotta, sosem felejti el.
Lehet, hogy valakinek furcsának tűnik, hogy ma mennyien keresnek régi lejátszókat, videókazettákat vagy kazettás rádiókat. De ez nem divat. Ez visszatérés egy olyan korba, amikor a dolgoknak hangjuk, súlyuk, jelenlétük volt. Amikor a technika nem volt láthatatlan – hanem hallható. A szertartásaink része volt.
Talán neked is van otthon egy ilyen készülék. Egy doboz mélyén hever porosan. De elég bekapcsolni – vagy csak egy kazettát betenni, megnyomni egy gombot – és megszólal az a hang. És abban a pillanatban visszarepülünk. A gyerekkorba. A kilencvenes évekbe. Egy szobába, ahol kávéillat volt, és a magnóból szólt az esti mese főcímzenéje.
Szóval ha ismered ezt a hangot… közénk tartozol. Azok közé, akik emlékeznek. Akik nemcsak a fülükkel hallanak, hanem a szívükkel is.
És ha nem? Talán itt az ideje, hogy először meghallgasd. És megértsd, miért nem felejti el soha egy igazi nosztalgikus lélek.
Отправить ответ