Fojtogató júliusi délután volt. A nap olyan erősen tűzött, hogy a bevásárlóközpont parkolójában az aszfalt szinte megolvadt a cipők talpa alatt. Az emberek lehajtott fejjel jártak, árnyékot keresve – bármilyen menedéket a perzselő hőség elől.
David körbenézett. A parkoló túloldalán, egy fekete hatchback autóban, amely egy volt a sok túlhevült jármű között, sírás hallatszott.
Közelebb futott. Ott – a hátsó ülésen lévő gyerekülésben – egy kisbaba feküdt. Kipirult arc, verejtéktől nedves haj, mozdulatlan test.
Az autó zárva volt. A levegő bent szinte nem is létezett. A műszerfalon egy rózsaszín plüssmackó ült, a borzalmak néma tanújaként.
„Van itt valaki?!” – kiáltotta David, körülnézve. Senki.
Habozás nélkül elővette a teherautójából a kerékanyakulcsot, és egyetlen ütéssel betörte az oldalablakot. A riasztó süvítő hangja felsikoltott, de David már félig bent volt. Kinyitotta az ajtót, kioldotta a gyereket, aki csak gyengén nyöszörgött, és árnyékba vitte.
A gyerek David pulóverébe burkolva, egy gyógyszertár előtti hűvösebb csempére fektetve végre szabadabban lélegezhetett. David közben mentőt hívott. Az emberek kezdtek összegyűlni. Egy idős hölgy vizet adott neki, egy férfi kartonlappal legyezte a gyermeket.
Tíz perc múlva megérkezett a mentő. A mentősök azonnal ellátták a gyereket. „Épphogy megúszta,” mondta egyikük. „Még pár perc, és késő lett volna.”
Aztán… jött a döbbenet.
A sarkon túl feltűnt egy feldúlt nő, telefon a kezében, kulcsok a másikban. Hajcsavaró a hajában, cigaretta a szájában.
„Hol van az autóm?! Mit műveltek vele?!” – üvöltötte, amikor meglátta a betört ablakot.
„Ez a gyermek az Öné?” – kérdezte David, még mindig remegve.
„Hát persze! Mi folyik itt?! Miért van a lányom egy idegen férfinál?!”
„Be volt zárva, fulladozott. Ki kellett szabadítanom!”
Az anya szinte átszúrta őt a tekintetével.
„És ettől joga van tönkretenni az autómat?! Tudja, ez mennyibe fog kerülni?!”
A körülötte állók elnémultak. Valaki videózott. Más csak hitetlenül rázta a fejét.
„A gyereke meghalhatott volna!” – fakadt ki az idős hölgy. „Hogy tehette, hogy otthagyja őt ebben a forróságban?!”
„Aludt! Csak elszaladtam cigarettáért meg kaparós sorsjegyért! Aztán ez a hős összetöri az autót, mintha gyilkos lennék!”
Mikor megérkezett a rendőrség, a helyzet világos volt: a gyermek veszélyben volt. Davidet tanúként és hősként hallgatták ki. Az anya? Ő feljelentést tett „idegen tulajdon megrongálása” miatt.
A nyomozás hetekig tartott. Az orvosok megerősítették, hogy a gyermek súlyos agyi túlmelegedést szenvedhetett volna. A gyermekvédelem is érdeklődni kezdett az anya után. Ő azonban továbbra is makacsul ragaszkodott az álláspontjához.
„Ma már az ember két percre sem hagyhatja a gyerekét az autóban, mert jön egy idióta, és cirkuszt csinál,” nyilatkozta a helyi tévének, amikor az egész ország erről az esetről beszélt.
David a történtek után visszavonult. Nem akart hírnevet, sem dicséretet. Csak a helyes dolgot akarta tenni. És meg is tette. Életet mentett.
De sosem fogja elfelejteni azt a pillanatot, amikor a gyermek anyja – a hála könnyei helyett – vandalizmussal vádolta meg őt.
Aznap valami kegyetlent ismert fel: néha a gyermekre leselkedő legnagyobb veszély nem a külvilágból jön – hanem abból az ölelésből, amelynek meg kellene őt védenie.
Отправить ответ