Krisztina mindennap ugyanazon az útvonalon ment munkába. Egy régi könyvesbolt kirakata előtt, a járda szélén, mindig ugyanaz az idős férfi ült. Csendes volt, visszahúzódó, mintha a város egy olyan darabja lett volna, amit mindenki megszokott figyelmen kívül hagyni. Nem koldult, nem szólított meg senkit — egyszerűen csak ott volt.
De Krisztina észrevette őt. Nem sajnálattal, nem szavakkal — csak reggelit hagyott neki, nap mint nap. Egy mosollyal, amely többet mondott minden szónál.
Évek teltek el. Krisztina eljegyezte magát, és álomesküvőt tervezett egy gyönyörű kertben a városon kívül. Minden tökéletesen elő volt készítve — a vendégek, a virágok, a zenekar. Mindenki a menyasszony megjelenését várta.
Aztán, közvetlenül a szertartás előtt, megjelent ő.
A férfi az utcáról. Egyszerűen öltözött, de rendezett. Valamit tartott a kezében. Odalépett a vőlegényhez, és megkérdezte, mondhat-e néhány szót.
A vendégek összenéztek, értetlenül figyeltek. De Krisztina felismerte őt — és bólintott.
A férfi a mikrofonhoz lépett, és megszólalt:
„Pál vagyok. Sok éven át nem volt otthonom. És sokáig úgy tűnt, senki sem lát engem. Csak ő. Egy lány, aki soha nem mondta, hogy sajnál. Csak reggelit hozott nekem. Szavak nélkül, kérdések nélkül — csak mosollyal. Azok a pár perces reggelek többet jelentettek nekem, mint egész hetek. Ma azért vagyok itt, hogy megköszönjem neki. Mert általa tudtam, hogy a jóság még létezik.”
Aztán átnyújtott Krisztinának egy kis dobozt. Benne egy kézzel faragott, fából készült angyal volt, a szárnyain Krisztina nevével. Egy hónapon át készítette.
Néma csend telepedett a násznépre. Aztán taps tört ki. Könnyek, meghatottság. És Krisztina mosolya, ami többet mondott minden szónál.
Отправить ответ