Az ünnepi aula zsúfolásig megtelt. Tízek diplomás talárban, büszke szülők, professzorok, tapsvihar, fényképezőgépek kattogása. A levegő tele volt érzelmekkel. Ez volt az a nap, amire évek óta mindenki várt – a diplomaosztó.
Aztán hirtelen… csend lett.
A rektor megállt. Félretette az előre megírt beszédét, a terem szélén egy pontra nézett, és odamutatott.
„Mielőtt folytatom, szeretnék bemutatni valakit” – mondta.
Mindenki odafordult. A sarokban egy férfi állt, kék egyenruhában, felmosóronggyal a kezében és vödörrel a lábánál.
A gondnok. Csendes, észrevétlen, szinte láthatatlan. De mindig ott volt.
„Ő itt Král úr. Lehet, hogy névről nem ismerik. De ő az, aki minden nap elsőként érkezik, és utolsóként távozik.
Miközben önök még aludtak, ő már takarított, letörölte a táblákat, kiürítette a szemeteseket.
Ha valami elromlott, ő javította meg.
Amikor mindenki más az eső elől menekült, ő kivárta, hogy fel tudja törölni a vizet a folyosókról.
Nélküle az iskola nem működhetne.
Nélküle ma senki sem ülne itt, készen arra, hogy átvegye a diplomáját.”
És ekkor valami váratlan történt.
Az egész aula felállt és tapsolni kezdett.
Král úr értetlenül állt ott, kezében szorosan tartotta a felmosót. Nem számított rá. Még sosem tapsoltak meg.
De azon a napon… mindenki megértette, mennyire fontos is ő valójában.
Отправить ответ