Karini soha nem gondolta volna, hogy élete ilyen irányt vesz. Szabadságról álmodott, saját jövőről, tanulásról és karrierről. De a kegyetlen valóság más volt. Szülei, elfáradva a szegénységtől, egy gazdag, idős férfiban látták meg az egész család megmentésének lehetőségét. És ezért az illuzórikus stabilitásért feláldozták lányuk boldogságát.
A szertartás mint színház
Alekszandr Petrovics, hatvanéves özvegy, arisztokratikus modorral és hideg szürke szemekkel, lenyűgözően jelent meg az esküvőn. Drága öltönye, egyenes testtartása és magabiztos mozdulatai olyan férfiként mutatták be őt, aki megszokta, hogy mindig megkapja, amit akar. A vendégek számára ő volt a tökéletes férj. De csak Karini tudta, hogy erőltetett mosolya mögött fájdalom és csendes lázadás lapul.
Az ünneplés pompás volt — zene, nevetés, végtelen koccintások. A szülők ragyogtak a büszkeségtől, mintha ez az esküvő lett volna életük legnagyobb sikere. A vendégek gratuláltak, lelkesen ünnepeltek, nem tudván, hogy a menyasszony mosolya csak álca. Minden tekintete, minden lépése szomorúságot sugárzott. Úgy érezte magát, mint egy baba, akit kiállítottak, eladtak egy megállapodásban a szülei és Alekszandr Petrovics között.
A vőlegény észrevette távolságtartását, odahajolt hozzá, és halkan azt mondta:
— Jó lány vagy. Meg fogjuk érteni egymást, meglátod.
Ezek a szavak inkább parancsnak tűntek, mint vigasztalásnak. Abban a pillanatban Karini megértette: nincs választása.
A birtok csendje
Amikor a vendégek elmentek, a hatalmas birtok sűrű csendbe borult. Minden árnyék fenyegetőnek tűnt, minden fal hidegnek és ellenségesnek. A hálószobában egyedül maradt egy férfival, akit nem szeretett – és akitől félt.
Alekszandr Petrovics a fotelban ült, és hosszan figyelte őt, mintha minden gondolatát ki akarná olvasni belőle.
— Ma este valóban a feleségemmé válsz, — mondta halkan, de hangjában acélos határozottság volt.
Karini elnémult. Szíve hevesen vert, lélegzete elakadt. De ami ezután következett, még inkább megrázta.
Az ő kérése
— Nem kell nekem egy engedelmes baba, — mondta hirtelen. — Hűséget akarok. Túl sok árulást láttam már életemben. Azt akarom, hogy esküdj meg: soha nem fogsz más férfit szeretni, soha nem hagysz el engem.
Karini megdermedt. Parancsokra, esetleg durvaságra számított – de ez az eskü? Ez volt a legfélelmetesebb csapda. Mert a szíve már régen másé volt – egykori egyetemi társáé, Artúré, akivel közös jövőről álmodtak.
Ajkai remegtek. Nem tudta elmondani az igazat, de hazudni sem bírt. Alekszandr Petrovics felállt, meglepő erővel megfogta a kezét, és így szólt:
— Mondd ki. Esküdj meg.
A belső sikoly
Szemébe könnyek gyűltek. Álmait már elárulták a szülei, szabadságát elvette a sors, most pedig arra kényszerítik, hogy lemondjon az utolsó dologról is — a szerelemről.
Reszkető hangon suttogta:
— Esküszöm…
Abban a pillanatban valami összetört benne. Megértette, hogy ez az éjszaka a szenvedések kezdete, amelyekből talán sosem lesz kiút.
Mi következik?
Senki sem tudta, mi vár Karinira e fogadalom után. A gazdagság és az irányítás rabja marad, vagy talál elég erőt, hogy harcoljon a szabadságáért? Túlélheti a szerelme a hideg falak között, ahol minden szó ítéletként hangzik?
A történet még csak most kezdődött. De egy dolog biztos volt: ennek a lánynak a sorsa mások kapzsiságának és ambícióinak túszává vált. És az az eskü, amit azon a baljós éjszakán tett, örökre megváltoztathatta az életét – és azokét is, akiket igazán szeretett.
Отправить ответ