Vanessa csak meg akarta lepni a férjét. Három hosszú hét után Párizsban – tele üzleti találkozókkal, fárasztó estékkel és magányos szállodai éjszakákkal – csak egy dologra vágyott: hazatérni a meleg, otthonos nizzai házukba, bebújni az ágyba, és elaludni a férje, Erik mellett.
De semmi – abszolút semmi – nem készítette fel arra, amit a hálószobában talált.
Éjfél után érkezett, majdnem hajnali kettőkor. A vonat komolyan késett, de a vágy, hogy hazatérjen, erősebb volt, mint a fáradtság. Csendben belépett, letette a táskáját, levette a kabátját, és anélkül, hogy felkapcsolta volna a villanyt, a hálószoba felé vette az irányt.
Nem mondta el Eriknek, hogy korábban jön haza. Meg akarta lepni. Elképzelte, ahogy csendben befekszik mellé az ágyba, és Erik mosollyal ébred. Talán megölelik egymást, talán megcsókolják egymást. Hiányzott neki – jobban, mint be akarta vallani.
Csendben kinyitotta a hálószoba ajtaját.
A hold lágy fénnyel világította meg a szobát.
Erik az ágy bal oldalán aludt.
És a jobb oldalon… egy kisbaba feküdt.
Egy pici baba, világoskék takaróba csavarva, nyugodtan aludt. Mellette egy párna volt, mintha az megakadályozná, hogy leguruljon.
Vanessa megdermedt. A szíve vadul kalapált.
Nekik sosem volt gyerekük. Erik azt mondta, nincs családja. Árvaházban nőtt fel.
Ki ez a baba?
Halkan odalépett, és megrázta Eriket.
— Erik. Erik, ébredj fel.
Erik kinyitotta a szemét, zavarodottan.
— Vanessa? Mit keresel itt?
— Gyere ki a konyhába. Azonnal.
Erik követte, még félig álomban. A konyhában Vanessa hideg tekintettel nézett rá.
— Elmagyarázod, hogy mit keres egy baba az ágyunkban?
Erik sóhajtott, és végigsimított az arcán.
— Néhány nappal ezelőtt valaki letette az ajtónk elé. Megtaláltam. Sírva. Fázott. Nem tudtam, mit csináljak. Behoztam.
— Miért nem hívtad a rendőrséget?
— Terveztem. De nem hagyta abba a sírást. Éhes volt, pelenkára volt szüksége. Nem volt időm. Úgy döntöttem, gondoskodom róla – legalább néhány napig.
— Csak így eldöntötted? Anélkül, hogy szóltál volna nekem?
— Nem akartalak zavarni. Párizsban voltál. Azt hittem, meg tudom oldani.
— A feleséged vagyok, Erik!
— Tudom… Bocsánat.
Visszamentek a hálószobába. Vanessa megpróbált elaludni, de nem tudott. Az elméje tele volt kérdésekkel, kételyekkel, félelmekkel. Ki az a baba? Miért hallgatott erről?
Végül, az utazás fáradtságától és a szívében érzett nehézségtől kimerülve, elaludt.
07:03. Hangok. Egy női hang.
Vanessa felébredt. Egy nő beszélt.
— Erik, el kell mondanod neki az igazat. Nem élhetsz tovább hazugságban.
— Meg fogom tenni, ígérem. Csak meg akarom várni a DNS-teszt eredményeit.
DNS-teszt? A szíve újra felgyorsult. Mit jelent ez?
Halkan felkelt, és a nappalihoz ment. Ott egy nő állt. Ismeretlen.
— Ki ez? – kérdezte Vanessa hidegen.
A nő megfordult. Erik elsápadt.
— Ő… a gyermekem anyja.
Csend.
Vanessa megszédült.
— Mit mondtál?
— Mielőtt megismertelek volna, volt egy kapcsolatom vele. Márta. Nem tudtam, hogy terhes lett. Nem mondott semmit. Eddig…
Márta közelebb lépett, és egy dossziét tartott a kezében.
— Veszélyben voltam, Vanessa. Nem tudom megtartani a gyereket. Erik az apja. És nincs más.
Vanessa Erikre nézett – idegenként.
— Hazudtál nekem. Behoztad a házunkba, az ágyunkba fektetted… és semmit nem mondtál.
— Féltem, hogy elveszítelek…
Vanessa megfordult, és szó nélkül kiment a szobából. A szívében az egész világa összeomlott.
Mögötte a baba csendesen sírni kezdett.
Megállt. Visszafordult.
És abban a pillanatban – a megcsalás, a fájdalom és az ezernyi megválaszolatlan kérdés között – Vanessa csak egy dolgot kérdezett magától:
Ki vagyok én most? Feleség? Mostohaanya? Vagy csak egy idegen a saját otthonomban?
Отправить ответ