A pofon hangos volt. De amit utána hallottam, az a csend volt – nyomasztó, dermesztő csend.
150 ember elhallgatott. Néhányan csak néztek, mások zavartan elmosolyodtak. És én? Csak álltam ott. Szégyennel a szememben, arcom égett.
De a legrosszabb csak ezután jött.
Körbenéztem. Egy ismerős tekintetet kerestem – egy pillantást, ami azt mondaná: „Veled vagyunk. Nem vagy egyedül.”
De senki nem jött oda.
Csak lehajtott fejek.
Csend.
Egyetlen szó sem.
Senki nem állt ki értem.
Senki nem mozdult meg.
És akkor megértettem: vannak sebek, amiket nem lehet hallani, és nem lehet látni.
De mégis… sokkal tovább fájnak.
Отправить ответ