Nagypapám régi háza egy kis dél-csehországi falu szélén állt. Halála után elhagyatottá vált, szinte elfeledve, mintha csak a megfelelő pillanatra várt volna, hogy újra életre keljen. Úgy döntöttem, hogy ott töltöm a nyarat, kitakarítok és felfedezem, mi minden rejtőzik a sarkaiban. Nem is sejtettem, hogy egy olyan titokkal találkozom, amely hetekre magába szippant.
Egy esős délután a padláson takarítottam. Tele volt régi ládákkal, könyvekkel, szerszámokkal, törött órákkal és poros dobozokkal. Egy gerenda alatti sarokban, egy vászonnal borított régi bőrönd mögött, rábukkantam egy egyszerű fából készült dobozra. Belül egy tárgy lapult, ami szó szerint elállította a lélegzetem.
Egy körülbelül 25 centiméter hosszú fadarab volt, bemélyedésekkel, vágásokkal és egy kis forgatható fém mechanizmussal. Olyan benyomást keltett, mintha valamilyen praktikus funkciója lenne, de fogalmam sem volt, mire szolgálhat. Egyik ismert eszközre sem hasonlított. Túl finom volt asztalosmunkához, de túl kidolgozott ahhoz, hogy csak dísztárgy legyen.
Levittem és elkezdtem utánajárni. A barátaim megkérdezték, nem lehet-e egy hangszer része, egy régi fényképezőgép darabja, vagy talán valamilyen szerszám. Senki sem tudta biztosan. Az internethez fordultam, antikvitásfórumokba írtam, gyűjtőket kerestem meg. Különféle válaszokat kaptam: „talán hálókötő eszköz”, „valamilyen mérőeszköz”, „lehet, hogy a nagyapád maga készítette…”
Aztán, amikor egy régi kamrában talált naplóban böngésztem, utalást találtam egy „csomókötést gyakorló eszközre”, amit a nagyapa fiatal kadétként használt a folyami hajózásnál. Hirtelen minden értelmet nyert. Ez a tárgy kézzel készített modell volt a hajózási csomók gyakorlására – minden bemetszés egy helyet jelölt, ahová a hurkot kellett kötni, minden mechanizmus a kötél ellenállását szimulálta.
Kiderült, hogy a nagyapám fiatalon a Vltava folyó hajózási szövetkezeténél dolgozott, még a háború előtt. Erről otthon sosem beszéltek sokat. Ez a fadarab emlék volt abból az időből, amikor a mesterséget tanulta és keményen dolgozott. Állítólag maga készítette, egy német tengerészeti iskola tankönyvében látott minta alapján.
Ma ez a tárgy nálam van a polcon. Nem egyszerű kuriózumként, hanem emlékként nagyapám életére, ügyességére és azokra a történetekre, amelyek a ládákban és naplókban rejtőztek. És bizonyítékként arra, hogy a látszólag hétköznapi dolgok is rendkívüli emlékeket rejthetnek – csak jól kell figyelni.
Отправить ответ