Az anyósom haldoklott – és senki más nem jött el.
A szomszédos szobákból halk búcsúszavak hallatszottak.
De nálunk csak nyomasztó csend uralkodott.
A gépek már csak némán mérték az időt.
A halvány fény beszűrődött az ablakon, mégis sötétnek tűnt a szoba.
Nem jöttek a gyerekei. Sem unokák.
Csak én. A meny, akit sosem fogadott el igazán.
Egy kapcsolat távolságból építve.
Mindig udvariasak voltunk – de hűvösek.
Soha nem beszéltünk igazán mély dolgokról.
Neki megvolt az elképzelése, milyen menynek kellene lennem – és én sosem illettem ebbe a képbe.
Mégis… amikor a kórház hívott, csak én mentem el.
Szavak nélküli búcsú.
Fogtam a kezét.
Csont és jég hideg volt, alig élt már.
Azt gondoltam: mondanom kellene valamit.
Valami szépet. Valami búcsúszót.
De nem jöttek a szavak. Csak a csend. És az élet tompa zaja a falakon túlról.
Aztán… egy apró mozdulat.
Épp amikor azt hittem, már nem érez semmit, gyengéden megszorította a kezem.
Egy pillanatra kinyitotta a szemét.
Egyenesen rám nézett.
És abban a tekintetben benne volt minden, amit sosem mondtunk ki:
El nem mondott szemrehányások. Megosztatlan aggodalmak.
És talán… elismerés. Talán hála.
Csend, ami már nem fájt.
Amikor utoljára lélegzett, nem voltak nagy szavak, nem volt drámai gesztus.
De a csendben már nem volt üresség.
Béke volt benne.
És megértettem: vannak kapcsolatok, melyek értelme csak a legvégén válik világossá.
Отправить ответ