Ez is csak egy átlagos nap volt a 34-es városi járaton. Péter, a buszsofőr már kívülről ismerte az útvonalát. Iskolai megállók, bevásárlótáskákat cipelő idősek, unatkozó diákok… semmi sem lepte meg.
Kivéve őt.
Minden nap ugyanarra a helyre ült. Csendesen, lesütött szemmel. És sírt. Nem hangosan – csak épp annyira, hogy szinte senki ne vegye észre. De Péter észrevette.
Többször is meg akarta szólítani, de nem akarta megijeszteni. Talán csak egy rossz nap? De ezek a napok újra és újra visszatértek. Aztán egy este valami végleg megváltozott.
Egy elfelejtett hátizsák és egy hátborzongató üzenet
A lány leszállt, de az ülésen ott maradt az iskolatáskája. Péter felállt, hogy leadja az elveszett tárgyak közé. Amikor azonban lehajolt, észrevett egy összehajtogatott papírlapot az ülés alatt. Csak egy kis része lógott ki.
A kíváncsiság győzött. Óvatosan kihúzta és szétnyitotta.
Egy kézzel írott üzenet volt. Rövid, de annál megrázóbb:
„Senki sem hallgat meg. Senki sem lát. Nem akarok itt lenni. Ha valaki ezt megtalálja, kérem, segítsen.”
Péter megdermedt. Ez nem gyerekes képzelgés volt – ez valódi kétségbeesés.
Azonnali döntés – és életmentés
Nem habozott. Azonnal hívta a diszpécsert, felvette a kapcsolatot az iskolával, és leadta a táskát, valamint az üzenetet. Nem tudta, jól cselekszik-e – de úgy érezte, tennie kell valamit.
Másnap a lány nem szállt fel a buszra. Sem azután. A csend egyre nyomasztóbbá vált.
Egy hét múlva aztán felszállt egy idegen nő – szociális munkás.
Kezébe nyomott Péternek egy borítékot. Benne egy képeslap, gyerekes írással:
„Köszönöm, hogy észrevett engem. Megmentette az életem. – L.”
Egyetlen pillantás mindent megváltoztathat
Péter a volánnál maradt ülve, és újra elolvasta az üzenetet. Ekkor értette meg igazán: néha a leghalkabb könnyek is segélykiáltások lehetnek.
És a figyelmesség – életet menthet.
Отправить ответ