Egy 65 éves nő magányban és csendben élt. Egészen addig a napig, amíg egy halk suttogás meg nem törte a csendet a függöny mögül… 🕯️🌫️

Évek óta nem hagyta el igazán a házát.
Nem voltak látogatók, nem csörgött a telefon, a postaládája üres maradt.
Csak ő, a régi ház és a csend – olyan mély, hogy szinte hallható volt.

Minden reggel teát főzött, leült az ablak elé, és kinézett.
Az üres utcára. A fákra, amelyek az évszakokkal együtt változtak.
És csak várt.

De mire?
Senki sem tudta.
Talán a végre.
Talán valamire, amit ő maga sem tudott megnevezni.

Aztán egy hideg reggelen, amikor széthúzta a függönyt, halk hangot hallott.
Bizonytalan, suttogó hangot:

„Itt vagyok…”

Megdermedt. Felismerte azt a hangot.
A múltból jött – abból a múltból, amelyet el akart felejteni.
De a múlt visszatalált hozzá.

Ami a függöny mögött várt rá, nem volt sem véletlen, sem hétköznapi.
Válasz volt.
Egy kérdésre, amit soha nem mert hangosan kimondani.