Márkát lehetetlen volt nem észrevenni.
Testét a homlokától a talpáig tetoválások fedték.
Sokan lefotózták, mások inkább elkerülték.
Egyesek szerint feltűnősködő volt, mások szerint ijesztő.
De a világon egyetlen ember számára ő egyszerűen csak apa volt.
A kislánya, Sára, rajongott érte.
De ahogy nőtt, Márk észrevette, hogy valami megváltozott.
Sára már nem akarta, hogy ő vigye iskolába.
Elfordította a fejét, amikor a többi gyerek nevetett rajta.
Aztán egy este, csendesen megkérdezte:
„Apa, akkor is szeretni fogsz, ha nem lesznek rajtad azok a képek?”
Ez a kérdés jobban fájt Márknak, mint bármilyen megjegyzés az utcán.
Aznap éjjel nem tudott aludni.
És másnap reggel meghozta a döntést.
Bejelentkezett a fájdalmas és hosszú tetoválás-eltávolítási folyamatra.
Nem azért, mert szégyellte volna magát.
Nem azért, mert meg akart változni.
Hanem azért, mert azt akarta, hogy a lánya biztonságban érezze magát mellette — ne céltáblának.
Ma már néhány tetoválása eltűnt, néhány még emlékként megmaradt.
De egy dolog biztos:
Sára tudja, hogy igazi hős az apukája.
Nem azért, amit a bőrén viselt.
Hanem azért, amit a szívében hordott.
Отправить ответ