
A Štěpán család vacsorája a szokásos mederben zajlott.
Hosszú asztal, tányérok tele étellel, feszültségtől terhes nevetés, szavak, melyek csak a felszínen csúszkáltak — mélység és őszinteség nélkül. „Családi összejövetelnek” hívták, de a formális külső alatt egy évek óta csendben gyülemlő feszültség rejtőzött.

Amikor az após újra előadta azt a történetet, hogy „minden problémát egyedül, női hisztik nélkül oldott meg”, a legtöbben elnevették magukat. Jitka nem.
Lassan letette az evőeszközt, megtörölte a száját a szalvétával, felállt az asztaltól, és halkan, de határozottan így szólt:
„Köszönöm. De én itt befejeztem.“
Ekkor olyan sűrű csend telepedett a helyiségre, hogy szinte lehetett volna vágni.
Tomáš felhúzta a szemöldökét, az anyja nevetett — mintha viccnek gondolta volna.
De Jitka már az ajtó felé tartott. Táska nélkül. Habozás nélkül. Csak nyugodtan, határozottan. És eltűnt.
Másnap reggel beindult az események sora.
Tomáš egy e-mailt kapott. Rövidet, hivatalosat.
Minden benne volt: a válás bejelentése, a vagyontárgyak felosztása, új bankszámlaszám, új cím.
Vádaskodás nélkül. Panasz nélkül. Csak hideg, precíz tények.
És a végén egyetlen mondat:
„Elmentem, mert rájöttem, hogy önmagamat elveszíteni miattatok nem szeretet. Az lassú halál.“
A család sokkolódott.
Nem az elköltözés miatt — hanem mert senki sem várta, hogy Jitka képes lesz erre.
Az a csendes, szerény Jitka.
Aki mindig mindent eltűrt.
Aki sosem veszett össze, sosem kiabált, sosem sírt mások előtt.
De pontosan ebben volt a lényeg.
A csendes nő összepakolta az életét, és dráma nélkül, de teljes bizonyossággal távozott, hogy soha többé nem tér vissza.
Ma már suttogva beszélnek róla. Állítólag valahol a hegyekben él. Emberekkel dolgozik. Többet nevet, mint valaha.
És amikor valaki tovább hallgat az asztalnál, mint szokott, az anya csak annyit mond:
„Remélem, nem lesz ő a következő Jitka.“
De az igazság az, hogy minden Jitka egyszer feláll. És amikor elmegy… általában örökre.
Отправить ответ