Megtisztítottam egy elfeledett sírt – és másnap reggel teljesen megrendített, amit találtam

Sosem voltam babonás. A szellemeket kitalációnak tartottam, a horrorfilmeket szórakoztatónak, a régi temetőket pedig szomorú, de békés helyeknek. Ez azonban egy őszi délutánon örökre megváltozott.

Épp a szüleimet látogattam meg vidéken. Ebéd után elsétáltam a templom mögötti régi temetőbe — abba az elhanyagolt sarokba, ahová már szinte senki sem jár. Szeretem a csendet, a régi sírok hangulatát, ahol a nevek már rég eltűntek az emberek emlékezetéből.

Hátul, egy omladozó fal mellett megláttam egy sírt, amely szinte beleolvadt a földbe. A kereszt megdőlt, a kő mohás és lehullott levelekkel borított volt. A felirat alig volt olvasható:

Marie V. † 1897–1918
Semmi más. Sem „Nyugodj békében”, sem gyertya, sem virág.

Nem tudom, miért, de valami nem hagyott nyugodni. Leültem a sír mellé, és lassan elkezdtem megtisztítani. A ruhám ujjával letöröltem a mohát, megigazítottam a követ, kézzel elsöpörtem a leveleket. Mielőtt elmentem, letettem egy kis hangaágat, amit útközben találtam. Halkan annyit mondtam:

„Nem felejtettek el.”

Másnap reggel furcsa nyomással a mellkasomban ébredtem. A szobámban minden a megszokott volt — kivéve egy dolgot.

Az ablakpárkányon egy száraz rózsa feküdt.
Sötétvörös, törékeny, de nem elhervadt. Nem olyan, amit boltban lehet kapni. Úgy nézett ki, mintha évtizedekig hevert volna egy síron. Alatta egy összehajtott papírdarab. Kézzel írt üzenet állt rajta:

„Köszönöm, hogy rám találtál.”

Megdermedtem. Nem tudtam, sírjak-e, féljek, vagy mindkettő egyszerre. Senki sem tudott a sírról. Senkinek sem meséltem róla. És az a rózsa… az egyszerűen nem illett oda.

Egész nap furcsa érzés kísértett. Mintha valaki figyelt volna az árnyékokból. A levegő a házban más volt — nehezebb, csendesebb. És éjjel… álmot láttam.

Láttam őt.
Egy fiatal lány, régi ruhában, a sírja melletti kőpadon ült. Hosszú, sötét haj, sápadt arc és szemek, amelyek hálásan és szomorúan néztek rám.

„Marie vagyok,” mondta. „Nem akarok semmi rosszat. Csak azt, hogy valaki emlékezzen rám.”

Reggel, amikor felébredtem, a párnámon ott feküdt a hanga. Ugyanaz, amit előző nap a sírra tettem.

Azóta rendszeresen viszek virágot a sírjára. Néha egy gyertyát is hagyok ott. És minden alkalommal, mikor elmegyek, érzem, hogy valaki figyel. De nem rosszindulatúan. Hanem olyan szemekkel, amelyek már nem magányosak.

Bármit is gondolsz…
vannak lelkek, akik addig nem találnak nyugalmat, amíg valaki ki nem mondja újra a nevüket.