Amikor Mihály észrevette, hogy a sírján lévő virágok eltűnnek elhunyt felesége sírjáról, nem értette, miért történik ez. Hétről hétre friss krizantémcsokorral érkezett — az ő kedvenceivel —, de mindig csak kopár, nedves földet talált, elszáradt levelekkel borítva. Nem úgy tűnt, mintha a szél vagy az eső okozta volna. Valaki elvitte őket.
Mihály precíz és szervezett ember volt. Úgy döntött, kamerát helyez el. Gondosan elrejtette egy régi koszorúban, amelyet egy fémkerítéshez kötött a síremlék mellett. Aznap éjjel nem tudott aludni. Nem félelemből, hanem egy kellemetlen érzés miatt, amit nem tudott megmagyarázni. Nem volt babonás, de valami nyugtalanította.
Három nap múlva a kamera memóriakártyája megtelt. Hazament, betette a laptopba, és lejátszotta a felvételt.
Amit látott, elállt a lélegzete.
A képernyőn egy idős nő jelent meg. Meghajlott, kopott kabátban és gyapjúsállal a vállán. Lassan közelített a sírhoz, óvatosan levette a friss virágokat, megölelte őket… majd távozott. Másik kezében egy kis, kézzel készített koszorút tartott — elszáradt mezei virágokból és kifakult szalagokból. Letette a síremlékre, csendben meghajolt, és elment.
Mihály többször is megnézte a felvételt. Nem volt benne semmiféle rongálás vagy vandálkodás. A nő nem lopott — saját, csendes szertartását végezte. Először jelenteni akarta a temető kezelőségének, de végül úgy döntött, maga keresi fel. Meg akarta ismerni.
Az autóban várt. Az eső csendesen kopogott az ablakon. Háromnegyed nyolc volt, amikor meglátta a ködből előbukkanó alakot. Kiszállt, és odament hozzá. A nő megállt, amikor észrevette, de nem félt.
— Miért teszi ezt? — kérdezte nyugodtan, de határozottan.
— Bocsáss meg, gyerekem — mondta halkan. — Már senkim nincs. Nem lopok… az ön virágai éppen csak megvásároltnak tűnnek. Ljósánál nincs semmi. Egy koszorút hagyok, amit én készítek. Tisztelettel, valóban.
Mihály szorítást érzett a torkában. Ljósa… így hívták a gyerekkori barátját, aki sok évvel ezelőtt közlekedési balesetben halt meg. Soha nem tudta meg, hol van eltemetve. Most már értette — a sírja közvetlenül a felesége sírja mellett van.
Ránézett a koszorúra. Egyszerű, szerény volt, de szeretettel készült.
Ekkor értette meg: a szeretetet nem lehet megtiltani. Még akkor sem, ha olyasmi formában fejeződik ki, mint a virágok áthelyezése egyik sírról a másikra.
Attól a naptól Mihály két csokrot vitt. Egyet a feleségének, egyet Ljósának. A nőt soha többé nem látta, de tudta, hogy még mindig jár oda. És már nem félt attól, hogy a virágok eltűnnek.
Az emlékezés nem kő. Az, amit teszünk.
Mihály története mélyen megindító. Emlékeztet rá, hogy még egy veszteségekkel, csenddel és hideggel teli világban sem múlnak el az emberi érzések. A szeretet, a tisztelet és a gondoskodás nem jár le. Néha a legváratlanabb helyeken találjuk meg őket: két sír között, kézzel font koszorúban, egy ismeretlen ember könnyében.
És talán egyszer valaki virágot helyez majd a mi sírunkra is. Nem kötelességből, hanem mert emlékezik.
Отправить ответ