Hűvös őszi reggel volt. Köd kúszott az öreg temető sírjai között a Malá Dubová nevű falu szélén. A csendet csak a lehullott levelek zizegése és a varjak néha hallható károgása törte meg. Az idős Vojtěch úr, egykori tanító, gyakran sétált erre a botjával. De azon a napon valami megállította.
Közelebb lépett.
– Mi történt, kisfiam? Miért vagy itt egyedül?
A fiú felemelte a fejét. Vít volt az, Klára Hrubešová fia. Az édesanyja három hónappal ezelőtt halt meg – hivatalosan baleset történt: megcsúszott a fürdőkádban és beverte a fejét. De a faluban mást suttogtak.
– Ez nem igazságos – suttogta a fiú. – Anyu nem akart meghalni. Mondta nekem. Féltek tőle. Ezért… ezért ölték meg.
Vojtěch megdermedt.
– Ki félt tőle, Vít?
– Azt mondta, tud valamit, ami az erdei majorban történt. Valamit, amit senki sem tudhat meg. Beleírta a naplójába. Aztán… tűz ütött ki. És másnap halott volt.
Vojtěch emlékezett. Egy héttel Klára halála előtt valóban tűz volt abban a régóta elhagyatott majorban. A tüzet gyorsan eloltották, de senki sem beszélt arról, hogyan keletkezett. És Klára… egyedül ő sétálgatott ott gyakran – azt mondták, gyógynövényeket gyűjtött.
– És az apád?
– Nincs apám. Nem ismertem. Csak anyával éltem. Most a nénémmel lakom… de megver, ha anyuról beszélek.
Vojtěch érezte, hogy remeg a keze. Amit hallott, több volt, mint gyermeki képzelgés. Klára az ő volt tanítványa volt. Éles eszű, kíváncsi – talán túlságosan is.
– Megvan még a napló? – kérdezte halkan.
Vít bólintott.
– Elrejtettem a régi házunk padlója alá. Azt mondta anyu, soha ne adjam oda senkinek a faluból.
Aznap este Vojtěch belopódzott Hrubešék régi házába. A meglazult padlódeszka alatt valóban ott volt egy régi, megpörkölődött napló. A lapok félig elégtek, de ami olvasható maradt, elég volt: nevek, dátumok, bizonyítékok valami sokkal nagyobbra. Gyilkosságra. Korrupcióra. Titkokra, amiknek örökre el kellett volna tűnniük.
De a kisfiú az öreg fűzfa alatt mindent megváltoztatott.
És Malá Dubová falu soha többé nem volt a régi.
Отправить ответ