Egy kis vidéki kórház félreeső részében korai reggeli csend uralkodott. A 27-es szobát a felkelő nap lágy fénye töltötte meg. A kórházi ágyon, takaróba burkolva feküdt Malik úr — egy férfi fáradt szemekkel és nyugodt arckifejezéssel. Mellette, hűségesen, mint mindig, ott feküdt a kutya.
Rex, az idős német juhász, már majdnem tizennégy éve volt a legközelebbi barátja. Vele volt, amikor elveszítette a feleségét, elkísérte a reggeli sétákra, őrizte őt, amikor nem tudott aludni éjszaka. Amikor Malik urat kórházba szállították, könyörgött, hogy Rex vele maradhasson. Az orvosok ellenezték, de Klára nővér úgy döntött, megszegi a szabályokat. „Ez az utolsó dolog, ami életben tartja,” mondta akkor halkan az osztályvezetőnek.
Így hát Rex is bekerült a kórházba. Nyugodtan feküdt az ágy mellett a pokrócon, nem ugatott, nem zavart — csak várt. Teltek a napok, Malik úr állapota romlott. Egyre kevesebbet beszélt, ritkábban mosolygott. De minden alkalommal, amikor megsimogatta Rex fejét, a szeme újra felragyogott.
Egy reggel, hat óra körül, Klára szokás szerint ellenőrzésre indult. Meleg teát és gyógyszereket vitt magával. Halkan kopogott, de nem kapott választ. Kinyitotta az ajtót és belépett — amit látott, az szó szerint elállította a lélegzetét.
Malik úr csendesen feküdt, ajkán enyhe mosollyal. Keze lelógott az ágyról — és benne, gyengéden megfogva, ott volt Rex mancsa. A kutya mozdulatlanul feküdt az ágy mellett, szeme csukva volt, teste élettelen.
Klára odalépett hozzájuk. Megvizsgálta a pulzust. Semmi. Majd Rexhez hajolt — ő sem lélegzett többé.
Mindketten elmentek. EGYÜTT TÁVOZTAK.
Az éjjeliszekrényen egy ré
Отправить ответ