Azt hitte, hogy ilyen magasból ugrani biztonságos. De ami ezután történt, arra senki sem számított.

Olyan nap volt, amikor úgy tűnik, semmi sem romolhat el.

A nyári nap magasan ragyogott az égen, a levegő forró volt és fenyőillatú. Kristýna, egy húszéves diák Brnóból, barátaival egy elhagyatott kőfejtőhöz indult, körülbelül egy órányira a várostól. A hely népszerű volt a fiatalok körében – kristálytiszta víz, nyugalom, sziklák, amik tökéletesek voltak ugrálásra.

Hetek óta tervezték a kirándulást. Mindenki volt már ott. Mindenki ugrott.
Mindenki ugyanazt mondta: „Ez teljesen biztonságos, a víz mély, nincsenek kövek.”

Kristýna viszont még soha nem ugrott. Tisztelte a magasságot. Talán túlságosan is.
De azon a napon… valami megváltozott benne. Talán a meleg miatt. Talán a barátok nevetése miatt. Talán mert be akarta bizonyítani – magának is, másoknak is –, hogy képes rá.

Kiállt a szikla szélére. Tíz méter. A lába kissé remegett, de senki sem vette észre.

– Na, ugrasz? – kiáltott Honza a vízből.
Mindenki figyelt. Telefonok a kézben. Mosoly az arcokon.

Kristýna lehunyta a szemét.
És ugrott.

Először a szabadság érzése volt. Egy röpke pillanat, amikor megállt az idő. Szél a hajában, napfény a bőrén. Szabadság.

Aztán… az ütközés.

De nem a vízé.

Közvetlenül a vízfelszín alatt valami keménybe csapódott.

Éles fájdalmat érzett a lábában. Mintha valami elvágta volna. A víz azonnal vörös lett körülötte.

A víz alatt nem lehetett kiáltani.

Nehézkesen felbukkant a felszínre. Amikor a fiúk kihúzták a partra, már nyilvánvaló volt, hogy nagy a baj.
A bal combján mély seb volt. Egy rozsdás vasrúd hegye állt ki belőle – egy régi fém erősítés darabja, amely egy víz alatti betonblokkból nyúlt ki. Valaki titokban beledobhatta. Vagy egy régi építmény része volt.

Senki sem tudott róla. Senki sem látta. És mégis ott volt.

A mentő tizenöt percen belül megérkezett. Kristýna sok vért vesztett, de túlélte. Műtét és hónapokig tartó rehabilitáció után újra tudott járni.
De a heget – fizikait és lelkit – egy életen át viselni fogja.

És hogy mi történt ezután?
A helyi hatóságok elkerítették a helyet, és figyelmeztető táblákat helyeztek ki. De akkor már késő volt.

Kristýna ma már nyilvánosan mesél a történetéről. Nem keserűségből. Hanem figyelmeztetésként.

„Azt hittem, hogy ha mindenki ugrik, akkor biztonságos. De az igazság az, hogy sosem tudhatod, mi rejtőzik a felszín alatt.”