Sosem gondoltam volna, hogy valaha ilyesmit fogok leírni.
A fiam, Matyáš, még csak tizenöt éves. És most… apa lett.
Amikor elmondta, az ágy szélén ült, lóbálta a lábait, és nem tudott a szemembe nézni.
„Anya… el kell mondanom valamit. De kérlek, ne haragudj.”
Akkor tudtam, hogy ez nem egy szokásos beszélgetés lesz.
A barátnője koraszülést szenvedett. Egy kislány született, alig két kiló, mégis egy kis harcos.
De közvetlenül a szülés után az anyja eltűnt. Magyarázat nélkül, iratok nélkül.
Csak a baba maradt… és Matyáš.
Az én fiam, aki még egy hete sem tudta megoldani a kémia házi feladatát.
Aki játékplakátokat tart a szobájában, és sosem emlékszik, hol vannak a kulcsai.
És most?
Aláírta, hogy vállalja a gyermek gondozását.
Nélkülem. Félelem nélkül.
Csak azzal a tudattal, hogy ez a gyermeknek szüksége van rá.
Aznap este másképp nézett rám, mint valaha.
„Ha senki sem akarja őt… én akarom,” mondta halkan.
És akkor megértettem.
Hogy bár még gyerek, a szívében már megszületett valaki új.
Egy apa.
Отправить ответ