Mindenki róla beszélt. Dávid Horský, a fiatal milliárdos és egy hatalmas szállodalánc örököse a média kedvence volt. Elegáns, jóképű, hibátlan. Eljegyzése a szupermodell Laura Královával két „tökéletes világ” – a szépség és a gazdagság – egyesülésének tűnt. Az esküvőt az év legnagyobb társadalmi eseményeként tartották számon: fényűző kastély, milliókba kerülő pezsgő és politikusok, hírességek, befektetők mint vendégek.
De ami az esküvő napján történt, arra senki sem számított.
Hetekkel a ceremónia előtt Dávid ellátogatott az egyik kisebb szállodájába Dél-Csehországban. Ki akart szakadni a média és az esküvői készülődés zajából. Ott látta meg őt először. Nem a színpadon, nem a bálteremben. Hanem a konyhában.
A neve Klára volt.
Régi kötényt viselt, a haja rendezetlen kontyba volt kötve, a kezei pirosak voltak a sok mosogatástól. Csendesen dolgozott, de elképesztő gondossággal. Dávid először csak figyelte. Aztán kérdezni kezdte: mit csinál itt, honnan jött, miért van ennyi szomorúság a szemében – és ezzel együtt ennyi nyugalom is.
Klára más volt, mint bármelyik nő, akit valaha ismert. Nem érdekelte a pénz vagy a társadalmi státusz. Könyvekről beszélt, arról, hogyan gondoskodik beteg édesanyjáról, és hogy számára a boldogságnak semmi köze a luxushoz.
Dávid elutazott, de nem tudta kiverni őt a fejéből.
Egy héttel később meghozta a döntést, ami még a legközelebbi ismerőseit is megdöbbentette. Lemondta Laurával az esküvőt – közvetlenül a végső előkészületek előtt. Helyette írt egy rövid levelet. Nem az ügyvédeknek. Nem a sajtónak. Hanem Klárának.
„Ha van bátorságod eljönni, várlak. Nem vendégként. Hanem valakiként, akivel új életet szeretnék kezdeni.”
Az eredeti esküvő napján mindenki összegyűlt – botrányt, magyarázatot, szenzációt vártak. Amikor a díszterem ajtaja kinyílt, nem aranyruhás modell lépett be. Hanem egy lány egyszerű kék szoknyában, ideges, de őszinte mosollyal. Klára.
Az emberek elnémultak. Suttogások töltötték be a termet. Dávid azonban elé lépett – mosollyal, határozott léptekkel – és kezet nyújtott neki. És csak ennyit mondott:
„Ez az a nő, akit ma feleségül veszek. Mert nem a világ választja őt – hanem én.”
Aznap nem egy klasszikus mese valósult meg. Hanem valami sokkal igazabb. Valami, amit az emberek nem a gazdagság miatt mesélnek majd tovább, hanem azért, mert valaki volt elég bátor, hogy a szívet válassza az elvárások helyett.
Отправить ответ