Egy ködös októberi éjszakán, egy eldugott erdő mélyén, egy kis francia falu, Rouvre-les-Bois közelében, egy magányos férfi, Mathieu, lassan sétált egy nedves ösvényen. Egykori erdőőrként jól ismerte a vidéket. Aznap este egy különös hang állította meg: panaszos nyüszítés, szinte emberi, amely átvágta a csendet.
Óvatosan közelebb ment, és egy reszkető, könnyekkel teli szemű farkaskölyköt talált. Mellette egy nagy nőstény farkas feküdt, sérült manccsal, nehezen lélegezve. Mathieu egy pillanatra habozott. A farkasok ritkák voltak a környéken, és a falusiak féltek tőlük. De valami az állat tekintetében mélyen megérintette.
Mathieu a kölyköt kabátjába burkolta, és óvatosan felemelte az anyját is. Elvitte őket az erdő szélén álló kunyhójába. Ellátta a sebeiket, adott nekik vizet és egy kis húst, majd egész éjjel velük maradt.
De reggelre… eltűntek. Sem nyom, sem hang. Mintha soha ott sem lettek volna.
Mathieu aznap később visszatért a faluba. Amit ott látott, a csontjáig hatolt. Az emberek a főtéren gyűltek össze, pánikban, néhányan sírva. A házak falán mély karcolások. Letépett ajtók. Eltűnt jószágok. És a templom homlokzatán egy kőbe vésett mondat:
„Aki jót tesz az éjszaka közepén, ősi erőket ébreszt. A többieknek pedig fizetniük kell.”
A falusiak titokzatos lényekről beszéltek, amelyeket az árnyakban láttak, és természetfeletti sikolyokról, melyeket hajnalban hallottak. Egy ősi félelem ébredt fel. Néhányan Mathieu-t vádolták. Mások azt suttogták, hogy ő mentette meg az erdő védő szellemeit. Egy legenda újjászületett.
Azóta az erdő a falu körül érintetlen maradt. Egyetlen fát sem vágtak ki. Egyetlen vadász sem merészkedett be. És minden este Mathieu ajtaja előtt egy fehér tollat találnak — egy jel, hogy a néma őrzők még mindig ott vannak… és sosem felejtenek.
Отправить ответ